Sokan és sokat foglalkozunk a hétköznapi életünkben rövid távon bekövetkezett változásokkal és a világjárvány potenciális egészségügyi hatásaival. Egyeseknek még a járványt követő gazdasági recesszió is eszébe jut. De erről még nem sokan írtak.

Most ér véget a világjárvány első radikálisan újszerű munkanapja. Az egyetemek és az iskolák bezártak, a munkahelyek nagy része otthonról dolgoztatja a munkatársakat, az üzletek nagy része bezárt, ahogy a mozik, a múzeumok és a színházak is. Az idősebb generáció kétségbeesése érthető: mit lehet még egyáltalán csinálni?! Mégsem érzem, hogy teljesen leállt volna az élet. A mai napot sokan becsülettel végigdolgozták az ebédlőasztal mellett, a hírek és a posztok pedig folyamatosan online újdonságokról számolnak be, virágzik a digitális kultúra: szabadon elérhetővé válnak digitális adatbázisok, filmek, digitális színház alakul, múzeumok és kiállítások látogathatók a képernyőn keresztül. Az online oktatást egyszerre százféle platformon szervezik, egyre többen rendelnek házhoz (iroda)bútorokat és ételt: a legnagyobb ételkiszállítók tömegesen toborozzák a munkatársakat, mert bőven van mit tenni. A munka, a szórakozás, a szolgáltatásokat nyújtó piac rohamosan „digitalizálódik”.

Ámulva nézem, ahogy, fordítottan arányosan a vírus terjedésével, az évtizedek óta csak lassan csordogáló „világhálósodás” napok alatt átveszi a valódi világ helyét. A társadalom nagy része home office-ban (a gépek előtt) dolgozik, a gyerekek „az iskolában” (a gépek előtt) tanulnak, a háztartásban dolgozók a konyhában (a gépek előtt) „készítik” az ételt. Délután (a gépek előtt) „megyünk” moziba. Mindehhez elképesztő mennyiségű ingyenes adatforgalom és kapacitás jár minden internetszolgáltatótól. A digitális kor gyermekei otthon ülnek és az elkövetkező napokban és hetekben megalkotják azt a digitális világot, amelyet a világjárvány után sem lehet majd figyelem nélkül hagyni.

Hogy az idősebb, analóg kor szülöttei, akik jelenleg a világot pozícióikkal, véleményükkel uralják, mindeközben mit csinálnak? Sokan zötykölődnek a tömegközlekedésen, ülnek a templomokban, próbálnak bejutni a lezárt kórházakba. Pedig az elkövetkező hetekben (hónapokban?) a valódi veszély őket fenyegeti: ott les rájuk minden közvetlen emberi érintkezésben, amely az általuk ismert egyetlen szocializációs terep.

Úgy érzem abban a háborúban, amit az analóg és a digitális kor szülöttei vívnak egymás ellen, elértünk a nagy spanyol armada katasztrófájához 1588-ban, amelyik megsemmisült a viharban, mielőtt az ellenséges angol partokat elérte volna.

Maróth Miklós szavai újra rámutatnak, hogy Magyarországon egymás mellett él az a generáció, amelyik érti a szabad gondolkodás világát és az a generáció, amelyik megteremtette itthon a szabad gondolkodás világát. Csak sajnos nem értik meg egymást.

Volt egyszer egy szocializmus: a magyarok barátságtalan, az embereket egymás ellen fordító, alattomos világban, idegen elnyomás alatt éltek. A Rendszer meghatározta szociális viszonyaikat, szabadidős tevékenységüket, de leginkább azáltal próbálta fenntartani magát, hogy az iskolában is mindent a saját ideológiai szűrőjén keresztül tálalt a felnövekedő generációk számára. Persze hiába tette mindezt: szíve mélyén mindenki lenézte, kigúnyolta, utálta vagy egyszerűen csak saját céljaira használta ki az „iskolás ideológiát”.

A magyarok szerettek volna megszabadulni ettől az alattomos, a polgárait magukból kiforgató rendszertől. Hála a globális politika kedvező körülményeinek és a rendszerváltó elit szívós munkájának, a magyarok végül is megszabadultak a szocializmustól.

Örültek neki.

Sokat küzdöttek benne és sokat küzdöttek ellene; végül maguk mögött tudták hagyni az átkos időket. Létrehoztak egy szocializmus utáni világot, ahol a gondolat szabad, a tudás és az ismeret mindenki számára elérhető, ahol az egyházak újra taníthatnak, és a tudomány a függöny mindkét oldaláról hivatkozhatja forrásait; ahol senkinek nem kell háromszor meggondolnia, ha mondani akar valamit.

Maróth Miklós Professzor a szocializmus leépítése után a tudás szabadságának egyik ikonikus alakja, aki többek között megszervezte a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarát 1991-ben.

Köszönjük neki.

30 évvel később Maróth Miklós a Pesti Srácok „hasábjain” számon kéri a fiatalokon, hogy nem tudnak semmit a szocializmusról…

Zavarbaejtő.

Ennek nem örülni kellene?

Ő maga is dolgozott azért a tudomány nemzetközi porondjain, hogy az őt követő kutatók egy szocializmus utáni világban dolgozhassanak. És biztos mesélt a Rendszerről eleget, hogy elvegye az ifjabbak kedvét attól, hogy túl közelről meg akarják ismerni. Miért akarnák a mai fiatalok ismerni a szocializmust? Miért akarna bárki ismerni valamit, ami ennyire rossz volt, és amit az azt megélők is el akarnak felejteni? Miért akarna valaki egy ilyen történetet választani oly sok szebb és tanulságosabb történet helyett? Vajon kinek a felelőssége, hogy a fiatalokat nem érdeklik a magyar témák és idegenkednek a magyar történelemtől?

Azokban az években, mikor Maróth Professzor és az idősebb generáció végre megszabadult a szocializmustól, elmaradt valami. És nem arról van szó, hogy nem ontottak vért a Rendszerváltás idején, vagy arról, hogy a javak visszaszolgáltatása nem mindig volt… a lehető legátláthatóbb.

Arról van szó, hogy a rendszerváltó generáció nem teremtette meg a Rendszerváltás kultúráját, ami a szocializmust kellett volna, hogy feldolgozza a következő generáció számára. Ráadásul ez a döntés teljesen tudatos is volt: az idősebb elit, amihez Maróth Professzor is tartozik, és amelyiknek a szocializmus emlékezetét történelemmé kellett volna átalakítania a fiatalok számára, máig nem ismerte fel (vagy nem tudatosította magában) azt, hogy hogyan épül fel valójában az identitás a szabad világban.

Nem, a Csinibaba és a Szomszédok nem alkalmasak arra, hogy az Y és Z generációk a maguk számára értelmezni tudják a szüleik és nagyszüleik küzdelmeit és identitást építsenek belőle. A 90-es évek (óta uralkodó) igyekezet nélküli, kellemetlenül lelkiismeretfurdalásos, a szabad gondolkodástól teljesen elszok(tat)ott kultúrapolitika felelős ezért.

Miközben évtizedeken keresztül próbálták az identitást és a történelmi tudatot beleerőszakolni a diákokba az iskolában, azok közben a szórakoztatóiparon keresztül találtak rá arra (és találnak rá ma is). A 90-es években Magyarországra betörő – javában amerikai – „Pókember-kultúrát” olyan emberek építették fel, akik nem csak a piac törvényszerűségeit ismerték, hanem azt is, hogy a szabad világban az ember nem azt választja, amit kizárólagosként próbálnak rákényszeríteni, hanem önként megy az után, amit meg tudnak vele szerettetni. Hogy a fiatalok nem tudnak felnőni és maguk mögött hagyni a Star Wars mesei világát, és az öltöny alatt is lézerkardokat hordanak a zoknijukon? Mégis milyen alternatívát kínáltak nekik? Pusztán egy olyan kínnal, szenvedéssel és szomorúsággal teli világot, amit kínnal és szenvedéssel teli tanulás és vizsgák során kellett megismerni, és amit az idősebbek is igyekeztek inkább minél messzebb maguk mögött hagyni.

A társadalom kivívott szabadságának ára a modern világban az, hogy olyanná vált a „történelmi tudat” is, mint egy élelmiszerüzlet, ahol mindenki kedvére válogathatja össze a polcról identitása összetevőit. És a boltban azt, ami nem vonzó, senki nem fogja megvásárolni. Kegyetlen ez, de mégiscsak kevésbé kegyetlen, mint az ellentéte, amikor a polcon csak egyetlen egy (a szovjet) termék található. Az ifjabb generáció már ebben a világban nőtt fel, és nem természetes neki, ha korlátozni akarják a szabadságában (persze az idősebb generációt sem mindig jellemzi az önmegtartóztatás ebben a tekintetben).

Pedig nem tilos az, hogy amit fontosnak tartunk, és amit örökségül akarunk hagyni, azt érdekessé tegyük a következő generáció számára. Ez nem szolgai meghajlás a globális piac előtt, hanem egyszerűen annak a nyelvnek a felvétele, ami a generációk közötti párbeszédet egyáltalán lehetségessé teszi.

Csak egyetlen példa: a populáris kultúrával a világon semmi baj nincs például keresztény szempontból. Bizony Szuperman, az archetipikus amerikai hős az ma, aki a legtöbbet tudja a nem-vallásos tömegnek megtanítani Krisztusról, a megváltó Istenről, aki az emberek között él emberként, és feláldozza magát értük. Vonzó, indirekt, izgalmas párhuzam, megfelelő csomagolásban. Pókemberrel, a Bosszú Angyalaival (Avengers), Darth Vaderrel és Harry Potterrel együtt ők töltötték meg a 90-es évektől kezdve az identitást és célt szomjazó fiatalok gondolatait, ők határozták meg a következő generáció számára azt, hogy mi a jó és mi a rossz. Közben a magyar kultúrát befolyásoló elit (köztük a Professzorral) még mindig azt hitte, hogy az iskolai tananyagon keresztül átszivárgó ideológia tartalom az egyedüli, ami számít.

Ez a szűklátókörűség a szocializmus öröksége, amivel megfertőzte azokat is, akik az ellenségei voltak. Kivívták a kultúra szabadságát, csak már nem maradt erejük megfejteni azt, hogy ez mit is jelent. Ma azon csodálkoznak, hogy a fiatalabb generációk mítoszai, ideáljai, erkölcsi kódexe és érdeklődése gyökeresen eltávolodott az övéktől. Miközben a világon semmit nem tettek azért, hogy az általuk kivívott szabadságban megértessék a fiatalokkal, hogy a szabadság hogyan működik. Ők maguk sem értették meg soha.

Pedig a valódi szabadság abban van, ahogy a saját értékeidet mindig megújuló formában is vonzóvá tudod tenni a téged követők számára. Abban, hogy a gyermeked akarja azt a nyelvedet beszélni, mert szeretett téged és a nyelvet, amin hozzá szóltál, és értette, hogy mit akartál vele mondani.

Tetszettek volna szupererőt adni Mansfeld Péternek és megrajzolni, ahogy megmenti a világot Hruscsov gonosz robot-hadseregétől…

Tetszettek volna Turulembert csinálni…

Ha egy egzotikus országban járunk, akkor nem azért megyünk be a mekibe, mert új ízeket akarunk kipróbálni, hanem azért, mert arra számítunk, hogy itt ugyanazt fogjuk kapni, mint amit otthon is adnak. A reflektáló remake szembesít minket gyerekkori önmagunkkal, méghozzá tisztán és őszintén, ugyanakkor egyfajta távolságot is létrehoz köztünk és aközött, akik valaha voltunk.

Miután megírtam Az ébredő erő kritikáját két hónappal a film bemutatása előtt (okosabbak észrevették, hogy nem filmkritika volt, inkább különböző befogadói típusok bemutatása), nem gondoltam volna, hogy újra elő kell vennem a témát. A Smoking Barrels Blog kritikusa azonban megihletett. Érdekes felvetés az övé, amivel láthatóan sokan egyetértenek. Megpróbálok tehát – újra – rávilágítani ennek a hozzáállásnak a tévességére. Mivel ezzel a konkrét cikkel vitatkozom, mindenképpen ajánlom az elolvasását.

Először is – bár nem hinném, hogy bölcsészként egy Corvinuson tanuló bloggernek kellene elmagyaráznom –, nézzük meg mit jelent az a szó hogy „franchise”. Definíció szerint a „frencsájzing” két személy közötti szerződés egy tartós kereskedelmi kapcsolat létrehozására. Van egy „átvevő”, aki – cserébe azért, hogy teljesíti az „átadó” által támasztott feltételeket – eladhatja az „átadó” által előállított árukat, szolgáltatásokat, stb. Ebben az üzleti formában a feltételek megszabása jól láthatóan a franchise „átadója” kezében van. Vagyis az, hogy harmadik szereplőként a vevő mit kap kézbe, leginkább az „átadón” múlik még akkor is, ha az „átvevőtől” kapja. Például a Star Wars franchise tulajdonosa az a Disney, amelyik egyébként éppen az ilyen franchise-ok felvásárlásával (pl. a Marvel Cinematic Universe nagy része) és rettenetesen szigorú kézbentartásával mászott ki a legnagyobb válságából az elmúlt évtizedben. Az, hogy a Marvel vagy a Star Wars filmek filmes tekintetben „mennyire újítók” az itt is Disney-n, az „átadón” múlik. Kezdjük itt, amikor a geek kultúra imádott hőseiről beszélünk és arról, hogyan vész ki miattuk a kreativitás a filmiparból. Folytassuk ennek a nosztalgikus geek kultúrának a filmes alapköveivel.

Képregény-filmek korábban is készültek, de épp a Disney Marvel filmjei azok, amelyek „remek rendező- és zsánermixek” segítségével, az univerzumépítés üzleti konstrukcióján keresztül (ami igencsak támogatja a kreativitást), a „zsánert” épp annak a feladásával újították meg. Vagyis egy Marvel film ma már nem „képregény-film”, hanem inkább akciófilm, inkább űropera, inkább kémfilm, heist film, fantasy, vagy más (a ropogósan friss és üdítő képregényes dráma-sorozatokról nem is beszélve). Máris ott tartunk, hogy a nosztalgiázó geek kultúra termékein keresztül (tulajdonképpen a képregény-médium és a film-médium ötvözésén keresztül) a sokat szidott Hollywood megújította a film-ipart az elmúlt évtizedben, méghozzá igencsak forradalmi módon. Azon, hogy azóta nem történt semmi, meglehetősen kár volna keseregni, hisz ez a műfaji megújulás még gyakorlatilag véget sem ért.

Másrészt: a franchise modelleket eleve nem a megújuló-képesség és az eredetiség jegyében találták ki, hanem annak a definitív ellentéteként. Ha egy egzotikus országban járunk, akkor nem azért megyünk be a mekibe, mert új ízeket akarunk kipróbálni, hanem azért, mert arra számítunk, hogy itt ugyanazt fogjuk kapni, mint amit otthon is adnak. Ha valaki konkrétan a Star Wars-tól, a Jurassic World-től vagy a Terminátortól „várja el” a filmvilág megújítását, akkor egész egyszerűen nem tudatos filmfogyasztó. Azon lehet keseregni, hogy az „eredeti alkotások” kevésbé népszerűek, mint a franchise-termékek, de ez egy teljesen más vita tárgya.

A „nagyon eredeti filmek” jellemzően nem remake-ként (vagy ami még rosszabb: sokadik részekként) kerülnek a moziba. Ha egyáltalán bármi közük van franchise-okhoz, akkor inkább elindítói ilyeneknek, mint folytatásai. Az, hogy egy-két évig nincs olyan film, amely látszólag felrobbantaná a világot, az égadta világon semmit sem jelent. Ezen nem változtat az sem, hogy a közönség ennek ellenére olykor nagy számokban megnéz „nem nagyon eredeti filmeket” is. Ráadásul a legnagyobb kultfilmek gyakran csak idővel válnak azzá. Bár az Egy új remény egyértelműen az 1977-es év legjobb első hétvégés bevételét hozta (7.195.573 USD) sem a nem sokkal utána kullogó A mélység (6.900.748), sem az előző év győztese (Csillag születik: 7.000.745) nem vált olyan komoly franchise-zá, mint az. 1978-ban a Superman (újabb franchise film) egyébként sokkal többet keresett (10,363,384), mint a maga idején Az új remény, mégsem állítanánk, hogy nagyobb a filmes jelentősége. Az új Superman (versus Batman) filmet például nem ehhez a Supermanhez fogjuk mérni, hanem egy nem is túl régi etalonhoz, amely – by the way – szintén „olcsó franchise remake-ekje” volt a sokat szidott Christopher Nolan-nek (A sötét lovag).

Akkor a geek kultúrával tényleg az lenne a baj, hogy manapság „nem akarunk felnőni”? Simon Pegg erre vonatkozó mondatai szerintem inkább a Wright-tal közös filmes ars poétikát jelenti, mint a geek kultúra szándékos ostorozását. A piaci szemléletet megelőzően is igaz volt, hogy az ember visszavágyott a gyermekkorába (hőseihez, meséibe, körülményeibe, szabadságába), és felnőttkorának történeteiben is ezt a visszatalálást élte meg a legszívesebben. Ez egy alapvető esztétikai mechanizmus. Ha ez baj, akkor nem csak a Jurassic World-öt meg a Terminátor Genisyst küldjük a levesbe, hanem a Birdmant is. Meg a Tanút is, hogy még extrémebb példával éljek. Az érettség nem a gyermek- és fiatalkorhoz kapcsolódó kulturális mátrix elvetését jelenti, hanem azt hogy megtanulunk reflektíven viszonyulni ehhez a mátrixhoz (erről szól a Jurassic World humora és egyébként a Terminator: Genisys-ben is ez az egyetlen, amivel nincs baj). Az érettség az, ha képesek vagyunk visszatekinteni rá és elgondolkodni rajongásunk tárgyán és értelmén.

Nem arról van szó, hogy a raptorok olyan félelmetesek-e, mint gyermekkorunkban. Hanem hogy például a dinoszaurusz emberi újraalkotása isteni teremtés-e vagy hologram-alkotás. És maga a film, amely raptorokkal fenyeget, hasonlít-e egy olyan parkhoz, amely raptorok hologramjával ijesztgeti vendégét.

Épp ennek a reflektív befogadói attitűdnek a hiányát mutatja az, ha azt várjuk Az ébredő erőtől újra lenyűgözzön minket mint gyermekkorunkban. Az élmény nem fog megismétlődni. A történetbeli és karakterbeli azonosságok itt nem az ismétlést, hanem a reflexiót szolgálják. (Okosnak gondoljuk magunkat, mert úgy érezzük be tudtuk azonosítani a régi szereplőket az új filmben (Rey=Luke, Poe=Han Solo, BB-8=R2-D2)? Várjuk, csak meg hogyan használják majd ki az ezekből adódó naiv elvárásainkat a következő két rész forgatókönyvében…)

A film szembesít minket gyerekkori önmagunkkal (ahogy Kylo Ren rajong Darth Vaderért és a Jurassic World mellékszereplője a régi film címerét nyomtatja a pólójára), méghozzá tisztán és őszintén. Tiszta, mert ahelyett hogy negyedszer vagy nyolcadszor próbálná megismételni ugyanazt (Michael Bay munkássága jó példa)– ahogy Garland és Wright is tudja –, egy-egy rendező egyedi filmes benyomásait mondja el, amely „egyfajta” távolságba helyezi a jól ismert anyagot. Ez az érettség. És emellett persze az, hogy nem kizárólag a Star Wars és Amerika kapitány miatt megyünk el a moziba. Elmegyünk és beülünk azokra a filmekre is, amelyek (még) nem franchise termékek, és ezzel támogatjuk „az újat”, nem csak a franchise termékek kritizálása útján, hanem a mozi pénztáraknál is.

Az Iszlám Állammal vívott háború jobban hasonlít egy megkomponált drámára, mint az elmúlt évszázadok háborúira. Egy jó drámában pedig soha sincsen "győztes".

Némi egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy Platónnál minden művészeti alkotás csupán egy harmadrendű létező, ami „utánozza” a világban lévő dolgokat. Egy lyukas cipőt ábrázoló kép például annyira sem hasznos, mint a lyukas cipő maga, ami legalább abban segít, hogy ne verjük be a bokánkat. Mégis, amit ábrázolni tudunk, az soha nem lesz más: cipők, asztalok és tengeri sziklák utánzatai, melyek nyomába sem érnek az eredeti „dolgoknak” (az „idea-tanba” most nem merülnék bele jobban ennél). Ha azonban a művészet tényleg a világ „dolgainak” utánzata, akkor az „utánzatot” összehasonlíthatjuk az „eredetivel”. Mi történik ilyenkor?

Például drámai történeteinknek (Szophoklésztől egészen a DC képregényekig) és az akciónak, ami bennük végbemegy, léteznek bizonyos szervezőelvei. Ilyen például az, hogy a legtöbbször – a cselekmény tárgyát érintően – szemben áll egymással a protagonista és az antagonista. A Sebezhetetlen csattanójában (vagyis SPOILER következik) Elijah Price (Samuel L. Jackson), David Dunn (Bruce Willis) mecénása, barátja a következőket mondja Dunn-nak, aki épp nemrégiben döbbent rá arra, hogy ő (mármint Dunn) egy embereket mentő szuperhős:

Tudja, mi a legfélelmetesebb az egészben? Ha nem tudom, miért létezem. Ha nem tudom, mi dolgom a világban. Pokoli érzés. De megtaláltam magát. Most, hogy tudjuk, ki maga, tudom, ki vagyok én. Nem egyszerű véletlen vagyok. Miből lehet tudni, hogy melyik figura a gonosz egy képregényben? Onnan, hogy ő a hős ellentéte. És abból, hogy a legtöbbször barátok. Akárcsak mi.

A protagonista és az antagonista szembenállása nem egyszerű háborús szembenállás – legalábbis nem egy jó drámában. Nem különböző érdekek harcáról szól, hanem „elvek” ütközéséről. Az elvek ütközése abban különbözik az érdekek harcától vagy egy konkrét témát érintő vitától, hogy nem lehet eldönteni. Nincs igazság, csak szempontok. Nincs racionális átjárás az érvek és ellenérvek rendszerében, hisz az alapok teljesen és tökéletesen különböznek. Mindenkinek igaza van és senkinek sincs. Egy protagonista és egy antagonista háborújában a győzelem sem azt jelenti, hogy egyikkőjüknek „igaza” volt. Pusztán annyi történik, hogy sikerült annyira lehalkítania az ellenségét, hogy nem hallani a szavait, és csak az ő hangja maradt. Ez a szembenállás „ideális” szembenállás: azt gondolnánk, „csak a mesében létezhet”.

Pedig pont ezt a háborút vívjuk az Iszlám Állammal. Könnyű volna, ha ez a háború területi vitáról, dinasztikus politikáról, ásványkincsek birtoklásáról szólna. Ezek vitatható, egyeztethető, tárgyalóképes okok. Mi, akik évszázadok óta ezek miatt háborúzunk, nagyon szeretnénk így látni a dolgot: megkülönböztetni civilt és katonát, parancsot teljesítő és parancsoló egységeket, feltérképezni motivációkat és lehetséges stratégiákat alkotni az ellenség gépezetének az ellehetetlenítésére. De az Iszlám Állam nem így működik (lásd erről bővebben ezt a cikket).

Az Iszlám Állam számára nem különböztethető meg civil és katona. Itt messze nem az a kérdés már, hogy a migránsok között vajon megbújnak-e az Iszlám Állam harcosai. Az, aki ma harmadik generációs „európai” muszlim és látszólag minden tekintetben integrálódott a nyugati társadalomba, holnap öngyilkos merénylő lehet Párizs utcáján. Természetesen nem szükségszerű, természetesen nem minden muszlim ilyen, természetesen létrehozhatóak további belső halmazok, kategóriák, meghatározások, kivételek és elősegítő tényezők egész normatív garmadája: mindezt meghagyhatjuk az eldönthetetlen vitákat kedvelő trolloknak. Az állítás igazságát nem cáfolják meg. Meg akarták, hogy történjen. Megtörtént. Újra megtörténhet.

Nincs mód arra, hogy eltérítsük őket a céljaiktól. Mert nincs céljuk, aminek az értelmét – igazi Európai hagyományként – cáfolhatnánk és „tudományosan idejétmúltnak” nevezhetnénk. Nem hatja meg őket, ha nem tartjuk őket társadalmi szempontból „modern gondolkodásúaknak”, ugyanakkor ennél keményebb eszközök sem működnek: nem zsarolhatók kényelmi viszonyaik, de még fizikai egzisztenciájuk fenyegetésével sem. Egyetlen céljuk hogy meghaljanak, és haláluk által mi még többen meghalljunk. Ennek a célnak egyetlen antitézise lehetséges: erőszakkal életben tartani őket. Ezt azonban viszonylag nehéz volna kivitelezni.

Az Iszlám Állam számára nem különböztethető meg parancsot teljesítő és parancsoló egység. Megnyugtatónak tűnhet az, ha francia és orosz bombázó-századok százával és ezrével „irtják” Szíriában a terrorista vezetőket, tisztségviselőket és mézes szavú halál-térítőket. Sajnos azonban, ahogy a vágyott Iszlám Államnak sincsenek határai, úgy polgárainak száma is „határtalan”. Egy – a valódi világhatalmakhoz képest – gyönge, nehézkésen szervezhető, közepesen felszerelt csoport az övék. De olyan csoport, amelynek tulajdonképpen nincsen definiálható létszáma.

Mondjuk az amerikai, a magyar, a kínai, vagy bármely tetszőleges nép hadseregének legyőzése tulajdonképpen végtelenül egyszerű végső parancs alapján is működhet: „ölj meg minden katonát az utolsó fegyverhordozóig”. Már ez bőven meghaladja azt a morális határt, amely Európa teljes öndefiníciójának alapja: az élet imádata. A protagonista tétele ez, amelynek legnagyobb – és egyik utolsó – vallásos tabuja a „népirtás”. Milyen fegyvere van ennek az Európának egy olyan hadsereggel szemben, amely sosem „halkítható el”, hisz nincsen „utolsó katonája”? Amely a halál imádata alapján definiálja saját magát?

Félő, hogy drámánkban a „hitetlenek” és az „igazhívők” közötti apokaliptikus háború, amelyet az Iszlám Állam hívei jövendölnek, valójában már elkezdődött.

Azt gondolod, hogy nehéz egy filmet a bemutatása előtt kritizálni? Ha igen, nincs igazad. A Star Wars legújabb epizódjával kapcsolatban már bőven rendelkezünk elég információval ahhoz, hogy összerakjuk a történetet, következtessünk a látványvilágra, legyen néhány elég jól közelítő teóriánk a lehetséges fordulatokra. Mégsem ez az, ami nyomra vezet.

Ez a poszt nem a műről szól, hanem a befogadókról, akiket korunk populáris kultúrája – és ezt, rajongóként is, az egyetlen valódi hátrányának tartom – egyszerűen klasszifikálhatóvá tett: leírható kategóriákba szoktatott a piaci kiszámíthatóság érdekében. Vagyis azt, hogy egy blockbusterről mi lesz a véleménye a közönség néhány egymástól megkülönböztethető csoportjának, már előre lehet tudni. Hol itt az érdek? Rettenetesen leegyszerűsítve: ha előre tudod, melyik lesz a legnagyobb arányban elfogadott „cuki” szereplő, már előre legyárthatod a gyorséttermek gyerekmenüihez adható műanyagfigurákat és az eladások növekedni fognak. (Persze a tévedés nincs kizárva, ezt Jar Jar maradéktalanul bizonyította).

Bár a mozi jelenleg ki tudja elégíteni a vele szemben támasztott megnövekedett vizuális igényeket, és ez a film - vélhetően - maradéktalanul látványos lesz, nem fog új trendet teremteni ezen a területen. Ha te egy igazi kocka vagy, pontosan tudod majd, hogy amit látsz, az már benne volt más filmekben, sorozatokban, játékokban korábban (pl. űrhajók csatája csillagrombolók romjai között sivatagi felszínen). Szépnek szép, de nincsen semmi új, semmi világmegváltó ebben a látványvilágban. Nem tudja megismételni az eredeti részek vizuáltechnológiai forradalmát. Sőt: jól láthatóan nem is akarja majd. J.J. Abrams biztonsági játékos, nem erre koncentrálja az erőit. Nem úgy, mint mondjuk James Cameron az Avatar rendezése idején (ahol a látványon kívül másra nem is nagyon futotta). Nem fog nagyot robbanni újszerűségével.

A sztori? Nem lesz elég fordulatos. Kiszámítható lesz. Jobbat vártál tőle, minthogy elismételje a klasszikusok drámai, de egyébként összességében követhető történeti ívét (nem az ezredfordulós agyrémtrilógiáról van szó, az követhetetlen). Más kor, más elvárások: a Jedi visszatér idején az, hogy Vader Luke apja, egy nem annyira megszokott narratív elem filmes alkalmazása volt. Egyszerűbben fogalmazva: nem volt követelmény, hogy a történet csavaros legyen. Ma a közönség az amerikai sorozattermelésen edződik, amely fordulatot fordulatra halmoz, és a moziban is túl vagyunk már Fincher (Harcosok klubja, Hetedik), az azóta már vállalhatatlan Shyamalan (Hatodik érzék, Sebezhetetlen) rendezésein, vagy Nolan filmjein (A tökéletes trükk, Eredet). A csavarok és a csattanók, a befogadó bizonytalanságban tartása meghatározza a forgatókönyvírást, nélküle a film suta és kiszámítható. A Star Wars legújabb epizódjával (sőt, az egész trilógiával és az univerzum egyéb filmjeivel, sorozataival) kapcsolatban már bőven rendelkezünk elég információval ahhoz, hogy összerakjuk a történetet és legyen néhány elég jól közelítő teóriánk a lehetséges fordulatokra. Nem fog minket – igazán – meglepni.

Ez a film ráadásul furán lesz összerakva, nem lesz rendes „egész”. A vége nyitva marad, a cselekmény szinte el sem indul, a probléma épp csak kilátásba helyeződik. Bevezető jellegű lesz, nem érezni rajta azt a „grandiózusságot”, amit elvártunk volna. A szereplők egy részéről beszélnek, de nem látjuk őket, a legfontosabb helyszínekre nem repülünk el az Ezeréves Sólyom hátán, a legnagyobb űrcsaták valahol a kamerán túl, egy messzi galaxisból sejlenek csak fel csupán az elhangzó párbeszédek homályából. Hát persze. Hisz Az ébredő Erő nem egy film, hanem bevezetés egy trilógiába, bevezetés egy univerzumba (mint a Marvel képregényhőseinek univerzumába volt mondjuk az első Bosszúállók). Nem feladata a lezártság, sőt: minden létező szempontból elhibázott lenne egy teljes történetet elmesélnie (nem utolsó sorban piaci szempontból).

De ki vagyok én, hogy megmondjam rólad, Kedves Befogadó, hogy miként ítélsz majd? Hisz egy Star Wars filmmel kapcsolatban nyilvánvalóan érdektelenek az itt felsorolt elvárási horizontok és sablonok. Egy Star Wars értékelésekor nem lehet elhaladni amellett az apróság mellett, hogy nem egyszerű filmekről beszélünk, hanem generációkat felnevelő alkotásokról, vallásos tapasztalatokról (igen, én is sokat tanultam belőlük arról, hogy például milyen a „jó” és a „rossz” természete), a világ legjobban eladható franchise termékeiről. Bár sokan fogtok fanyalogni, már most biztos, hogy minden idők legmagasabb bevételi eredményeit hozza majd. És te, Kedves Befogadó, régi és feltétlen rajongója vagy a Csillagok háborújának, aki az elsőként elkészült három részen nevelkedett, és aki óriásit csalódott Lucas ezredvégi agymenésében; már szinte lemondott arról, hogy valaha újra azt érezze először, amit a Jedi visszatér századik nézésekor is érez.

Most is csalódott leszel. Mert a film, bár összehasonlíthatatlanul több ilyesféle érzést ébreszt majd benned, azok nem azok lesznek, mint AZ az érzés volt. Sok idő telt el: amikor Luke Skywalker volt fiatal, te is fiatal voltál. Azóta felnőttél, részben legalábbis elidegenedtél az eredeti részek szinte bárgyú romantikájától, és sokszor csalódtál az életben (például Jar Jar miatt). Hasonlítani fog, felébreszt kellemes emlékeket, de nem lesz UGYANAZ. Nem is lehet. Az emlékek pedig félig szomorúak: saját fiatalságod elsiratott emlékei. Keserédes elégedettség csak, amit nyújtanak.

Akármilyen lesz a film, lesz olyan, akinek nem fog tetszeni. Azonban a kritika hangjai mellett sok mindent elmondanak majd róla dicsérő szavakban is. Lehetséges – hiszen populáris termékről beszélünk – hogy ezek a dicsérő szavak is jól elkülöníthető kategóriákba sorolhatóak, meghatározhatóak, kihasználhatóak. Azonban nagyon ritkán, születnek még olyan alkotások, amelyek közönsége képtelen arra, hogy besoroljon ezekbe a piaci kategóriákba és jól ismert kritikákat vagy dicséreteket visszhangozzon végtelen folyamban. Valahol itt kezdődik az, amit művészetnek nevezünk. Reménykedjünk a legjobbakban, de legyünk megbocsátóak, ha mégsem sikerül! Ha pedig igen, legyünk készek felismerni!

A legegyszerűbb a mások igazságát – egzakt igazságát – elfogadni. Ehhez kevés energia kell és még kevesebb személyiség. Dögöljenek meg távol a küszöbtől a veszélyes migránsok! Fogadjunk otthonunkba minden ártatlan menekültet! Ezeket a véleményeket azonban nem kell magunkévá tennünk, mert mindkettő ugyanannyira igaz és hamis, mint a másik. És ugyanúgy igaz és hamis az a vélemény is, hogy mindkettő igaz és hamis.

A modern pszichológia és a természettudomány egy (néhány) évszázados késéssel döbbent rá csak arra, hogy a látás (és az emberi érzékelés általában) egyáltalán nem abszolút. Ami a szemünk előtt megjelenik már azelőtt saját korábbi tapasztalataink: többek között kulturális meghatározottságunk és társadalmi ismereteink befolyása alá esik, hogy egyáltalán felfognánk: valami előttünk van. A filozófia, és különösen az esztétika kevéssé ismert és gyakran félreismert tudománya már igen hosszú ideje foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy miként lehetséges például egy adott képet (ami rendelkezik nagyon konkrétan meghatározható, mérhető tulajdonságokkal: felismerhető képszerkezettel, színekkel, azonosítható figurákkal) többfélének “látni”. Maga a festészet is már igen korán elkezdett játszani ezzel a problémával: miként lehet egyazon dolgot többféleképpen (vagy sehogy sem) értelmezni?

 Pieter Brueghel: Ikarosz bukása

Amikor látunk egy képet, “tesz ránk egy első benyomást”: valamiféleképpen értelmezni próbáljuk, de marad bennünk egy rakás kérdés az igazsággal kapcsolatban. Felkeressük a számunkra alapvető tekintélyfelületeket, aztán az elfogadható, majd a nekünk általában ellentmondó forrásokat és összegyűjtjük a hivatkozásokat: a legtöbb esetben hagyjuk, hogy korábbi véleményünk – amerre inkább látszottunk hajlani – megerősítést nyerjen.

A tévében látjuk László Petrát. Utána jön a tájékozódás. László Petra hamarosan maga lesz a gonosz, vagy László Petra a liberális világsajtó áldozata lesz. Az elgáncsolt férfi veszélyt fog jelenteni az európai értékekre (sőt: életekre is), vagy az elgáncsolt férfi a nyugati sovinizmus megcsúfolt áldozatává válik. Most elsősorban nem arról van szó, hogy a sajtó “megmagyarázza” számunkra hogy mit látunk: legtöbbünkben – természetesen függően attól, hogy “minek” valljuk vagy hisszük magunkat – már az első pillanatban kialakul egy döntés afelől, amit látunk. Szándékos támadásnak fogjuk látni László Petra mozdulatát, vagy ijedt védekezésnek. Azonban szemenszedett hazugság volna azt állítani, hogy már ebben a pillanatban biztosak vagyunk az igazunkban. Gyakran tovább kutatunk, egyre mélyül bizonytalanságunk, és amikor megtalálni véljük az “igazságot” már abban sem vagyunk biztosak, hogy valójában nem az volt-e a valódi igazság, ami már az első pillanatban is adottnak tűnt.

Nem vitás: könnyebb a lelkünk, ha az eleinte még kissé homályos igazság egyszerűként és abszolútként mutatkozik meg előttünk. Tudunk hevesen érvelni mellette, ha immár sokfelől alátámasztottnak láthatjuk. Ez a jó a sajtóban és általában is: mások véleményében. Azonban előfordul, hogy évek múlva, amikor ugyanazt látjuk újra, teljesen érthetetlennek tűnik már az akkori véleményünk; hogy miként lehettünk ennyire biztosak abban, amit a dologról gondoltunk. És olyankor megint hiányoljuk elveszett ártatlanságunkat.

Amit ez az ideologikus, szanaszét szakított világ el akar venni tőlünk, és amit a legtöbb esetben oda is adunk neki, azt gondolván, hogy ezzel nyerjük el egyéniségünket. Ami elvész ilyenkor, az az igazság felől való bizonytalanság. A döntés meghozatala előtti ártatlanságunk. Pedig az igazság felől való bizonytalanság sokszor sokkal közelebb van az igazsághoz, mint a “kiteljesedett”, egyszerűsödött, egzakt igazságok később. A kép, amit látunk ugyanis nem abszolút. A kép amit látunk nem hasonlítható ahhoz a képhez, amit a másik ember lát. Nem azért, mert a kép más, hanem mert mi ketten mások vagyunk. Egy közepes vagyoni helyzetű család vasárnapi ebédjét az ablakon benéző koldus fejedelminek fogja látni, a vendégül látott milliárdos viszont nyomorúságosnak és szegényesnek. És melyikőjüknek nincs “igaza”? Egy eltemetett ember – bár a veszteség ugyanaz – más élete párjának, és egy kollégának, aki a szomszéd épületben dolgozott és csak a nevét látta a fizetési listán. Egy film teljesen másként hat egy hosszú hét két különböző napján saját magunkra is: nem a film változik meg, hanem mi vagyunk “mások” és ezáltal az ábrázolt “igazsága” is másként adódik.

Nyúl vagy kacsa?

A legegyszerűbb ilyenkor a mások igazságát – egzakt igazságát – elfogadni. Ehhez kevés energia kell és még kevesebb személyiség. Dögöljenek meg távol a küszöbtől a veszélyes migránsok! Fogadjunk otthonunkba minden ártatlan menekültet! Ezeket a véleményeket azonban nem kell magunkévá tennünk, mert mindkettő ugyanannyira igaz és hamis, mint a másik. És ugyanúgy igaz és hamis az a vélemény is, hogy mindkettő igaz és hamis. Az egyetlen valódi hazugság az, hogy kizárólag a “biztos” vélemény vélemény. Hogy döntés nélkül semmi vagy. Pedig annak is véleménye van, aki bizonytalan az igazságban, és ez a vélemény jogos, megfontolt és értékes. A valódi igazság és mi is túl összetettek vagyunk ahhoz, hogy egyetlen skála leírjon minket. Ragaszkodjunk a kételkedéshez, ismervén az “igazság” lehetetlen sokarcúságát! Gondoljunk csak bele a saját hétköznapjainkba: minden saját cselekedetünket meg lehet vajon egyféleképpen indokolni, ha kívül helyezkedve magunkon visszatekintünk saját magunkra? Minden cselekedetünk mögött csak egyetlen egy igazság létezik? Az igazsághoz soha nem a döntés visz közelebb, ha egyáltalán létezik egyetlen abszolút igazság a földön: hanem az érvek állandó ütköztetése, az egyes “igazságok” közelítgetése, mint két papírlapé, amíg legalábbis nagyjából le nem fedik egymást.

A városaikra zúduló atomcsapás – ami valószínűleg többgenerációs történeti sokkélmény volna bármely nemzetnek – Japánra még szélsőségesebb hatással volt. Azonban az iszonyat napjai végül ihlető hatással voltak a japán „populáris” művészetre.

Szeretünk – itt nyugaton – úgy fogalmazni a japánok sajátos kultúrájának jelenségei kapcsán, hogy a „japánok betegek”. Erre bőven okot szolgáltatnak például a japán erotika-ipar egyes vívmányai vagy például televíziózásuk számtalan, unikális baromsága. Ilyen, „japán betegségként” tartjuk számon az úgynevezett manga-anime kultúra egyes toposzait is, amit nyugaton pusztán egy szűk szubkultúra ismer el, vagy inkább ajnároz (sokszor erős, „japános” túlzásokba esve). Még akkor is, ha lassan felnövekszik az első generáció, amelyik ismeri ennek a műfajnak a klasszikusait (ez talán a Dragon Ball átütő magyar sikerének köszönhető).

Hosszan lehetne elemezni kultúráink különbségeit: az ismeretelméleti alapok összehasonlíthatatlanságát vagy általában annak az összeegyeztethetlenségét, ahogy magunk körül a életet szemléljük. Fel lehetne hozni a japánok oldalán, hogy a „rajzolt” (animált) tartalom gyerekszobába utalása (vagyishogy kímélni akarván gyermekeinket, direkt gagyit gyártottunk évtizedeken át) valójában a nyugati kultúra egy rettenetesen önkényes és indokolhatatlan döntése volt az ötvenes években. A másik oldalról felemlegethetnénk, mennyire megkérdőjelezhető a „haszna” a nagy szemű, rajzolt kislányokat meggyalázó száz…csápú űrbeli szörnyetegek bámulásának. Most azonban egy olyan jelenséget szeretnék kiemelni, ami valójában épp összeköt bennünket a történelem által: egy toposzt, amely épp a zsidó-keresztény nyugati kultúra a keletire mért csapásából, az általa okozott sokkból ered.

70 évvel ezelőtt, nem sokkal egymás után, augusztusban, az Amerikai Egyesült Államok légiereje atombombát dobott le két japán városra. Az emberi leleményesség leghatalmasabb pusztító fegyvere, amit azóta is tabunak tekintünk, kizárólag ezeken a napokon került bevetésre. Ráadásul egy olyan népre dobták le, amelyik – filozófiájából adódóan – nem ismerte a „vereség” fogalmát. Nem pusztán azért, mert Japán generációk óta nem szenvedett vereséget a harcmezőn (Perry tábornok 1852-es akcióját lehetne említeni, de azt a Japán világ – amelyik már beleunt a sógunátus merev működésképtelenségébe – nem kifejezetten élte meg „vereségként”), hanem azért is, mert a vereség bármikor elkerülhetőnek számított az önmegtagadás által. A vezető szamuráj réteg rituális öngyilkosságához, a szeppukuhoz, nyugaton ismertebb nevén: a harakirihez vezető utat is ez táblázta ki. A vereség Japán számára nem volt opció (folyik erről némi vita a történészek között, de Japán kapitulációja semmiképpen nem lett volna a japán kultúrából fakadó). Ezért a városaikra zúduló atomcsapás – ami valószínűleg többgenerációs történeti sokkélmény lett volna bármely nemzetnek – Japánra még szélsőségesebb hatással volt. Azonban az iszonyat napjai végül ihlető hatással voltak a japán „populáris” művészetre.

A japán animék (megfilmesített mangák, képregények, vagyis a nyugati értelemben vett rajzfilmek) jellemző befejezése, „a világ felrobbanása”. A sokszor szürreális, horrorisztikus, vad és burjánzó világmegsemmisülések viszont nem – egyedül – a japánok elméjének beteg toposzai, hanem sajátos módjai annak, ahogy a japánok vizuális kultúrájukon keresztül „feldolgozzák” saját történelmüket, méghozzá igen grandiózus formában. Mi magunk is sokkolódunk ezeken a képsorokon. Nézzünk csak néhány példát, a könnyen fellelhetők közül (némelyikük erősen spoileres):

A Hadashi no Gen című 1983-as film egészen konkrétan Hiroshima bombázását vetíti le.

A Metropolis című alkotás egy ideig még a magyar tévében is látható volt az HBO-nak hála.

Egy népszerű mecha (óriási, emberek által irányított robotok háborúival foglalkozó) sorozat, a Neon Genesis Evangelion záró képsorai az eredetileg is alájátszott Kanon D-durral.

Egy újabb mecha-sorozat, az Aldnoah Zero.

A legendás, életmű oscar-díjas Hajao Mijazakinál is van bőven óriási robbanás és világégés. Előbbi a Nausicaa című filmből:

Nem kizárólag az animék és a mangák, hanem legendás japán játékok is a világ megsemmisülésével (majdnem-megsemmisülésével) érnek véget.

A nagyon népszerű Hunter X Hunter sorozat legfontosabb összecsapásának konklúziója is az atombomba pusztítását idézi.

Az Akirát sokan minden idők legjobb japán rajzfilmjének tekintik. Itt az utolsó 10 perce, ami összességében is elég... durva...

„Láthatatlan életet élünk és láthatatlan a halálunk is”, mondja muszlim vezetőjük. „Ha meg kell halnunk, akkor nézzék végig a halálunkat!” Néhol egy-egy kerítés, máshol kevesebb, mint 20 kilométernyi vízfelület választja el egymástól Afrikát és Európát.

A Magyarországon keresztül Európába emigráló áradat sokszorosát vezeti jelenleg egy karizmatikus muszlim vezető, a szudáni Isa El-Mahdi, a Szaharán keresztül. A tömeg folyamatosan növekszik, egyesek szerint már több, mint 100.000 fős. A beszámolók szerint rettenetesen elszántak. Szándékuk szerint mintegy 5.000 kilométeren keresztül utaznak: gyalogolnak és hajóznak egészen Európáig. Bár a sajtó és a nemzetközi szervezetek beszámolói alapján sokat vélünk tudni az afrikai migránsok tervezett útvonaláról, ami Spanyolországon (Gibraltáron) keresztül vezetné őket, valójában nem tudhatjuk biztosan, hogy végül nem módosul-e az útirány és nem érkeznek-e meg akár Magyarország határaihoz.

Bár az eddig érkező „bevándorlók” nagy része, akik az itthon támadt érdeklődést és a tekintélyes közéleti vitát generálják, vélhetően a háború elől menekült hozzánk, a most érkező hatalmas tömeg esetén másról van szó. Isa El-Mahdi, a vele készülő interjúk alapján maga „mozgósította” követőit. A menet mottója egyenesen egy, az Európai civilizációnak címzett üzenet: „mi szegények vagyunk, mert ti gazdagok vagytok”. És ezzel a zavarba ejtő önmeghatározásnak még korán sincs vége, El-Mahdi például felemlegeti egy helyen, hogy azt hallotta az Európaiak rengeteg macskát tartanak, és hogy egy macska eltartása több mint 200 dollárba kerül évente. Ahogy mondja, ők Afrikából szívesen beköltöznének a macskák helyére és lennének az Európaiak háziállatai. Ugyanúgy tudnának tejet inni és heverészni a kemence előtt, ráadásul sokkal kevesebb pénzből is megélnének.

Nehéz vitatkozni a karizmatikus vezetővel. Amikor a nemzetközi szervezetek képviselői az afrikai szegénység okait próbálják neki elmagyarázni, ő azzal hallgattatja el őket, hogy „nem szereti az okokat”, és hogy nagyon irigyli az európaiakat, amiért mindenből annyival rendelkeznek, még „okokból és érvekből is”. Nekik tudniillik semmijük sincs, „még okaik sem”. Amikor El-Mahdit arra figyelmeztetik, hogy a nyugati világ pusztán agresszióval válaszolhat majd ennek a tömegnek a fenyegetésére, azt válaszolja, hogy ezt sem bánja: „mi mindenképpen meghalunk, de azért megyünk hozzátok Európába, hogy ha kell, végignézzétek azt, ahogy meghalunk”. 

Érdemes hosszabban is idézni egy beszédéből:

Azért jövünk, Európa, hogy feltegyünk egy kérdést. Miért van nektek olyan sok, és nekünk olyan kevés? Esetleg sokkal jobbak lennétek, mint mi vagyunk? Tettetek valamit, amiért többet érdemeltek nálunk? Ha így van, mondjátok el, hogy mi volt az. Akkor mi is megtesszük. Talán nincs erre válaszotok. Talán azt fogjátok mondani, hogy Isten ilyennek teremtette a világot. Hogy „nem tudunk segíteni rajtatok”. Talán azt mondjátok majd, hogy menjünk haza és szenvedjünk csendben. Menjünk haza meghalni. Akkor mi azt mondjuk, hogy nekünk nincsen már hazánk. Mi itt fogunk szenvedni, előttetek. Itt fogunk meghalni, Európa utcáin. Nekünk nincs hatalmunk, csak ennyi: eldönthetjük, hol halunk meg. Mi csak arra kérünk titeket: nézzétek, ahogy meghalunk!

Ha véletlenül a nyugati világ határozott fellépése egyszer véget is vet a háborúknak, amelyek elől családok ezrei menekülnek egy jobb élet reményében Magyarország (vagyis Európa) határai felé, mit kezdünk majd akkor, amikor ez a tömeg megérkezik? Megállítja-e őket egy kerítés? Milyen ideológia mentén tudunk majd vitatkozni ezekkel az érvekkel?

A BBC „áldokumentarista” filmje, a The March sokszorosan és méltatlanul elfelejtődött 1990 óta, pedig sose veszítette aktualitását.

Elevenítsük fel, ha tehetjük!