Az Iszlám Állammal vívott háború jobban hasonlít egy megkomponált drámára, mint az elmúlt évszázadok háborúira. Egy jó drámában pedig soha sincsen "győztes".
Némi egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy Platónnál minden művészeti alkotás csupán egy harmadrendű létező, ami „utánozza” a világban lévő dolgokat. Egy lyukas cipőt ábrázoló kép például annyira sem hasznos, mint a lyukas cipő maga, ami legalább abban segít, hogy ne verjük be a bokánkat. Mégis, amit ábrázolni tudunk, az soha nem lesz más: cipők, asztalok és tengeri sziklák utánzatai, melyek nyomába sem érnek az eredeti „dolgoknak” (az „idea-tanba” most nem merülnék bele jobban ennél). Ha azonban a művészet tényleg a világ „dolgainak” utánzata, akkor az „utánzatot” összehasonlíthatjuk az „eredetivel”. Mi történik ilyenkor?
Például drámai történeteinknek (Szophoklésztől egészen a DC képregényekig) és az akciónak, ami bennük végbemegy, léteznek bizonyos szervezőelvei. Ilyen például az, hogy a legtöbbször – a cselekmény tárgyát érintően – szemben áll egymással a protagonista és az antagonista. A Sebezhetetlen csattanójában (vagyis SPOILER következik) Elijah Price (Samuel L. Jackson), David Dunn (Bruce Willis) mecénása, barátja a következőket mondja Dunn-nak, aki épp nemrégiben döbbent rá arra, hogy ő (mármint Dunn) egy embereket mentő szuperhős:
Tudja, mi a legfélelmetesebb az egészben? Ha nem tudom, miért létezem. Ha nem tudom, mi dolgom a világban. Pokoli érzés. De megtaláltam magát. Most, hogy tudjuk, ki maga, tudom, ki vagyok én. Nem egyszerű véletlen vagyok. Miből lehet tudni, hogy melyik figura a gonosz egy képregényben? Onnan, hogy ő a hős ellentéte. És abból, hogy a legtöbbször barátok. Akárcsak mi.
A protagonista és az antagonista szembenállása nem egyszerű háborús szembenállás – legalábbis nem egy jó drámában. Nem különböző érdekek harcáról szól, hanem „elvek” ütközéséről. Az elvek ütközése abban különbözik az érdekek harcától vagy egy konkrét témát érintő vitától, hogy nem lehet eldönteni. Nincs igazság, csak szempontok. Nincs racionális átjárás az érvek és ellenérvek rendszerében, hisz az alapok teljesen és tökéletesen különböznek. Mindenkinek igaza van és senkinek sincs. Egy protagonista és egy antagonista háborújában a győzelem sem azt jelenti, hogy egyikkőjüknek „igaza” volt. Pusztán annyi történik, hogy sikerült annyira lehalkítania az ellenségét, hogy nem hallani a szavait, és csak az ő hangja maradt. Ez a szembenállás „ideális” szembenállás: azt gondolnánk, „csak a mesében létezhet”.
Pedig pont ezt a háborút vívjuk az Iszlám Állammal. Könnyű volna, ha ez a háború területi vitáról, dinasztikus politikáról, ásványkincsek birtoklásáról szólna. Ezek vitatható, egyeztethető, tárgyalóképes okok. Mi, akik évszázadok óta ezek miatt háborúzunk, nagyon szeretnénk így látni a dolgot: megkülönböztetni civilt és katonát, parancsot teljesítő és parancsoló egységeket, feltérképezni motivációkat és lehetséges stratégiákat alkotni az ellenség gépezetének az ellehetetlenítésére. De az Iszlám Állam nem így működik (lásd erről bővebben ezt a cikket).
Az Iszlám Állam számára nem különböztethető meg civil és katona. Itt messze nem az a kérdés már, hogy a migránsok között vajon megbújnak-e az Iszlám Állam harcosai. Az, aki ma harmadik generációs „európai” muszlim és látszólag minden tekintetben integrálódott a nyugati társadalomba, holnap öngyilkos merénylő lehet Párizs utcáján. Természetesen nem szükségszerű, természetesen nem minden muszlim ilyen, természetesen létrehozhatóak további belső halmazok, kategóriák, meghatározások, kivételek és elősegítő tényezők egész normatív garmadája: mindezt meghagyhatjuk az eldönthetetlen vitákat kedvelő trolloknak. Az állítás igazságát nem cáfolják meg. Meg akarták, hogy történjen. Megtörtént. Újra megtörténhet.
Nincs mód arra, hogy eltérítsük őket a céljaiktól. Mert nincs céljuk, aminek az értelmét – igazi Európai hagyományként – cáfolhatnánk és „tudományosan idejétmúltnak” nevezhetnénk. Nem hatja meg őket, ha nem tartjuk őket társadalmi szempontból „modern gondolkodásúaknak”, ugyanakkor ennél keményebb eszközök sem működnek: nem zsarolhatók kényelmi viszonyaik, de még fizikai egzisztenciájuk fenyegetésével sem. Egyetlen céljuk hogy meghaljanak, és haláluk által mi még többen meghalljunk. Ennek a célnak egyetlen antitézise lehetséges: erőszakkal életben tartani őket. Ezt azonban viszonylag nehéz volna kivitelezni.
Az Iszlám Állam számára nem különböztethető meg parancsot teljesítő és parancsoló egység. Megnyugtatónak tűnhet az, ha francia és orosz bombázó-századok százával és ezrével „irtják” Szíriában a terrorista vezetőket, tisztségviselőket és mézes szavú halál-térítőket. Sajnos azonban, ahogy a vágyott Iszlám Államnak sincsenek határai, úgy polgárainak száma is „határtalan”. Egy – a valódi világhatalmakhoz képest – gyönge, nehézkésen szervezhető, közepesen felszerelt csoport az övék. De olyan csoport, amelynek tulajdonképpen nincsen definiálható létszáma.
Mondjuk az amerikai, a magyar, a kínai, vagy bármely tetszőleges nép hadseregének legyőzése tulajdonképpen végtelenül egyszerű végső parancs alapján is működhet: „ölj meg minden katonát az utolsó fegyverhordozóig”. Már ez bőven meghaladja azt a morális határt, amely Európa teljes öndefiníciójának alapja: az élet imádata. A protagonista tétele ez, amelynek legnagyobb – és egyik utolsó – vallásos tabuja a „népirtás”. Milyen fegyvere van ennek az Európának egy olyan hadsereggel szemben, amely sosem „halkítható el”, hisz nincsen „utolsó katonája”? Amely a halál imádata alapján definiálja saját magát?
Félő, hogy drámánkban a „hitetlenek” és az „igazhívők” közötti apokaliptikus háború, amelyet az Iszlám Állam hívei jövendölnek, valójában már elkezdődött.
