Azt gondolod, hogy nehéz egy filmet a bemutatása előtt kritizálni? Ha igen, nincs igazad. A Star Wars legújabb epizódjával kapcsolatban már bőven rendelkezünk elég információval ahhoz, hogy összerakjuk a történetet, következtessünk a látványvilágra, legyen néhány elég jól közelítő teóriánk a lehetséges fordulatokra. Mégsem ez az, ami nyomra vezet.
Ez a poszt nem a műről szól, hanem a befogadókról, akiket korunk populáris kultúrája – és ezt, rajongóként is, az egyetlen valódi hátrányának tartom – egyszerűen klasszifikálhatóvá tett: leírható kategóriákba szoktatott a piaci kiszámíthatóság érdekében. Vagyis azt, hogy egy blockbusterről mi lesz a véleménye a közönség néhány egymástól megkülönböztethető csoportjának, már előre lehet tudni. Hol itt az érdek? Rettenetesen leegyszerűsítve: ha előre tudod, melyik lesz a legnagyobb arányban elfogadott „cuki” szereplő, már előre legyárthatod a gyorséttermek gyerekmenüihez adható műanyagfigurákat és az eladások növekedni fognak. (Persze a tévedés nincs kizárva, ezt Jar Jar maradéktalanul bizonyította).
Bár a mozi jelenleg ki tudja elégíteni a vele szemben támasztott megnövekedett vizuális igényeket, és ez a film - vélhetően - maradéktalanul látványos lesz, nem fog új trendet teremteni ezen a területen. Ha te egy igazi kocka vagy, pontosan tudod majd, hogy amit látsz, az már benne volt más filmekben, sorozatokban, játékokban korábban (pl. űrhajók csatája csillagrombolók romjai között sivatagi felszínen). Szépnek szép, de nincsen semmi új, semmi világmegváltó ebben a látványvilágban. Nem tudja megismételni az eredeti részek vizuáltechnológiai forradalmát. Sőt: jól láthatóan nem is akarja majd. J.J. Abrams biztonsági játékos, nem erre koncentrálja az erőit. Nem úgy, mint mondjuk James Cameron az Avatar rendezése idején (ahol a látványon kívül másra nem is nagyon futotta). Nem fog nagyot robbanni újszerűségével.
A sztori? Nem lesz elég fordulatos. Kiszámítható lesz. Jobbat vártál tőle, minthogy elismételje a klasszikusok drámai, de egyébként összességében követhető történeti ívét (nem az ezredfordulós agyrémtrilógiáról van szó, az követhetetlen). Más kor, más elvárások: a Jedi visszatér idején az, hogy Vader Luke apja, egy nem annyira megszokott narratív elem filmes alkalmazása volt. Egyszerűbben fogalmazva: nem volt követelmény, hogy a történet csavaros legyen. Ma a közönség az amerikai sorozattermelésen edződik, amely fordulatot fordulatra halmoz, és a moziban is túl vagyunk már Fincher (Harcosok klubja, Hetedik), az azóta már vállalhatatlan Shyamalan (Hatodik érzék, Sebezhetetlen) rendezésein, vagy Nolan filmjein (A tökéletes trükk, Eredet). A csavarok és a csattanók, a befogadó bizonytalanságban tartása meghatározza a forgatókönyvírást, nélküle a film suta és kiszámítható. A Star Wars legújabb epizódjával (sőt, az egész trilógiával és az univerzum egyéb filmjeivel, sorozataival) kapcsolatban már bőven rendelkezünk elég információval ahhoz, hogy összerakjuk a történetet és legyen néhány elég jól közelítő teóriánk a lehetséges fordulatokra. Nem fog minket – igazán – meglepni.
Ez a film ráadásul furán lesz összerakva, nem lesz rendes „egész”. A vége nyitva marad, a cselekmény szinte el sem indul, a probléma épp csak kilátásba helyeződik. Bevezető jellegű lesz, nem érezni rajta azt a „grandiózusságot”, amit elvártunk volna. A szereplők egy részéről beszélnek, de nem látjuk őket, a legfontosabb helyszínekre nem repülünk el az Ezeréves Sólyom hátán, a legnagyobb űrcsaták valahol a kamerán túl, egy messzi galaxisból sejlenek csak fel csupán az elhangzó párbeszédek homályából. Hát persze. Hisz Az ébredő Erő nem egy film, hanem bevezetés egy trilógiába, bevezetés egy univerzumba (mint a Marvel képregényhőseinek univerzumába volt mondjuk az első Bosszúállók). Nem feladata a lezártság, sőt: minden létező szempontból elhibázott lenne egy teljes történetet elmesélnie (nem utolsó sorban piaci szempontból).
De ki vagyok én, hogy megmondjam rólad, Kedves Befogadó, hogy miként ítélsz majd? Hisz egy Star Wars filmmel kapcsolatban nyilvánvalóan érdektelenek az itt felsorolt elvárási horizontok és sablonok. Egy Star Wars értékelésekor nem lehet elhaladni amellett az apróság mellett, hogy nem egyszerű filmekről beszélünk, hanem generációkat felnevelő alkotásokról, vallásos tapasztalatokról (igen, én is sokat tanultam belőlük arról, hogy például milyen a „jó” és a „rossz” természete), a világ legjobban eladható franchise termékeiről. Bár sokan fogtok fanyalogni, már most biztos, hogy minden idők legmagasabb bevételi eredményeit hozza majd. És te, Kedves Befogadó, régi és feltétlen rajongója vagy a Csillagok háborújának, aki az elsőként elkészült három részen nevelkedett, és aki óriásit csalódott Lucas ezredvégi agymenésében; már szinte lemondott arról, hogy valaha újra azt érezze először, amit a Jedi visszatér századik nézésekor is érez.
Most is csalódott leszel. Mert a film, bár összehasonlíthatatlanul több ilyesféle érzést ébreszt majd benned, azok nem azok lesznek, mint AZ az érzés volt. Sok idő telt el: amikor Luke Skywalker volt fiatal, te is fiatal voltál. Azóta felnőttél, részben legalábbis elidegenedtél az eredeti részek szinte bárgyú romantikájától, és sokszor csalódtál az életben (például Jar Jar miatt). Hasonlítani fog, felébreszt kellemes emlékeket, de nem lesz UGYANAZ. Nem is lehet. Az emlékek pedig félig szomorúak: saját fiatalságod elsiratott emlékei. Keserédes elégedettség csak, amit nyújtanak.
Akármilyen lesz a film, lesz olyan, akinek nem fog tetszeni. Azonban a kritika hangjai mellett sok mindent elmondanak majd róla dicsérő szavakban is. Lehetséges – hiszen populáris termékről beszélünk – hogy ezek a dicsérő szavak is jól elkülöníthető kategóriákba sorolhatóak, meghatározhatóak, kihasználhatóak. Azonban nagyon ritkán, születnek még olyan alkotások, amelyek közönsége képtelen arra, hogy besoroljon ezekbe a piaci kategóriákba és jól ismert kritikákat vagy dicséreteket visszhangozzon végtelen folyamban. Valahol itt kezdődik az, amit művészetnek nevezünk. Reménykedjünk a legjobbakban, de legyünk megbocsátóak, ha mégsem sikerül! Ha pedig igen, legyünk készek felismerni!
