avagy a bölcsész megmondja

a bigmek mellé

Ahogy a japánok az atombomba óta csak még betegebbek lettek

2015. augusztus 15. - a bölcsész

A városaikra zúduló atomcsapás – ami valószínűleg többgenerációs történeti sokkélmény volna bármely nemzetnek – Japánra még szélsőségesebb hatással volt. Azonban az iszonyat napjai végül ihlető hatással voltak a japán „populáris” művészetre.

akira-beginning-of-the-end.jpg

Szeretünk – itt nyugaton – úgy fogalmazni a japánok sajátos kultúrájának jelenségei kapcsán, hogy a „japánok betegek”. Erre bőven okot szolgáltatnak például a japán erotika-ipar egyes vívmányai vagy például televíziózásuk számtalan, unikális baromsága. Ilyen, „japán betegségként” tartjuk számon az úgynevezett manga-anime kultúra egyes toposzait is, amit nyugaton pusztán egy szűk szubkultúra ismer el, vagy inkább ajnároz (sokszor erős, „japános” túlzásokba esve). Még akkor is, ha lassan felnövekszik az első generáció, amelyik ismeri ennek a műfajnak a klasszikusait (ez talán a Dragon Ball átütő magyar sikerének köszönhető).

Hosszan lehetne elemezni kultúráink különbségeit: az ismeretelméleti alapok összehasonlíthatatlanságát vagy általában annak az összeegyeztethetlenségét, ahogy magunk körül a életet szemléljük. Fel lehetne hozni a japánok oldalán, hogy a „rajzolt” (animált) tartalom gyerekszobába utalása (vagyishogy kímélni akarván gyermekeinket, direkt gagyit gyártottunk évtizedeken át) valójában a nyugati kultúra egy rettenetesen önkényes és indokolhatatlan döntése volt az ötvenes években. A másik oldalról felemlegethetnénk, mennyire megkérdőjelezhető a „haszna” a nagy szemű, rajzolt kislányokat meggyalázó száz…csápú űrbeli szörnyetegek bámulásának. Most azonban egy olyan jelenséget szeretnék kiemelni, ami valójában épp összeköt bennünket a történelem által: egy toposzt, amely épp a zsidó-keresztény nyugati kultúra a keletire mért csapásából, az általa okozott sokkból ered.

70 évvel ezelőtt, nem sokkal egymás után, augusztusban, az Amerikai Egyesült Államok légiereje atombombát dobott le két japán városra. Az emberi leleményesség leghatalmasabb pusztító fegyvere, amit azóta is tabunak tekintünk, kizárólag ezeken a napokon került bevetésre. Ráadásul egy olyan népre dobták le, amelyik – filozófiájából adódóan – nem ismerte a „vereség” fogalmát. Nem pusztán azért, mert Japán generációk óta nem szenvedett vereséget a harcmezőn (Perry tábornok 1852-es akcióját lehetne említeni, de azt a Japán világ – amelyik már beleunt a sógunátus merev működésképtelenségébe – nem kifejezetten élte meg „vereségként”), hanem azért is, mert a vereség bármikor elkerülhetőnek számított az önmegtagadás által. A vezető szamuráj réteg rituális öngyilkosságához, a szeppukuhoz, nyugaton ismertebb nevén: a harakirihez vezető utat is ez táblázta ki. A vereség Japán számára nem volt opció (folyik erről némi vita a történészek között, de Japán kapitulációja semmiképpen nem lett volna a japán kultúrából fakadó). Ezért a városaikra zúduló atomcsapás – ami valószínűleg többgenerációs történeti sokkélmény lett volna bármely nemzetnek – Japánra még szélsőségesebb hatással volt. Azonban az iszonyat napjai végül ihlető hatással voltak a japán „populáris” művészetre.

A japán animék (megfilmesített mangák, képregények, vagyis a nyugati értelemben vett rajzfilmek) jellemző befejezése, „a világ felrobbanása”. A sokszor szürreális, horrorisztikus, vad és burjánzó világmegsemmisülések viszont nem – egyedül – a japánok elméjének beteg toposzai, hanem sajátos módjai annak, ahogy a japánok vizuális kultúrájukon keresztül „feldolgozzák” saját történelmüket, méghozzá igen grandiózus formában. Mi magunk is sokkolódunk ezeken a képsorokon. Nézzünk csak néhány példát, a könnyen fellelhetők közül (némelyikük erősen spoileres):

A Hadashi no Gen című 1983-as film egészen konkrétan Hiroshima bombázását vetíti le.

 

 

A Metropolis című alkotás egy ideig még a magyar tévében is látható volt az HBO-nak hála.

 

Egy népszerű mecha (óriási, emberek által irányított robotok háborúival foglalkozó) sorozat, a Neon Genesis Evangelion záró képsorai az eredetileg is alájátszott Kanon D-durral.

 

Egy újabb mecha-sorozat, az Aldnoah Zero.

 

A legendás, életmű oscar-díjas Hajao Mijazakinál is van bőven óriási robbanás és világégés. Előbbi a Nausicaa című filmből:

 

Nem kizárólag az animék és a mangák, hanem legendás japán játékok is a világ megsemmisülésével (majdnem-megsemmisülésével) érnek véget.

 

A nagyon népszerű Hunter X Hunter sorozat legfontosabb összecsapásának konklúziója is az atombomba pusztítását idézi.

 

Az Akirát sokan minden idők legjobb japán rajzfilmjének tekintik. Itt az utolsó 10 perce, ami összességében is elég... durva...

A bejegyzés trackback címe:

https://abolcseszmegmondja.blog.hu/api/trackback/id/tr237707706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása