Sokan és sokat foglalkozunk a hétköznapi életünkben rövid távon bekövetkezett változásokkal és a világjárvány potenciális egészségügyi hatásaival. Egyeseknek még a járványt követő gazdasági recesszió is eszébe jut. De erről még nem sokan írtak.
Most ér véget a világjárvány első radikálisan újszerű munkanapja. Az egyetemek és az iskolák bezártak, a munkahelyek nagy része otthonról dolgoztatja a munkatársakat, az üzletek nagy része bezárt, ahogy a mozik, a múzeumok és a színházak is. Az idősebb generáció kétségbeesése érthető: mit lehet még egyáltalán csinálni?! Mégsem érzem, hogy teljesen leállt volna az élet. A mai napot sokan becsülettel végigdolgozták az ebédlőasztal mellett, a hírek és a posztok pedig folyamatosan online újdonságokról számolnak be, virágzik a digitális kultúra: szabadon elérhetővé válnak digitális adatbázisok, filmek, digitális színház alakul, múzeumok és kiállítások látogathatók a képernyőn keresztül. Az online oktatást egyszerre százféle platformon szervezik, egyre többen rendelnek házhoz (iroda)bútorokat és ételt: a legnagyobb ételkiszállítók tömegesen toborozzák a munkatársakat, mert bőven van mit tenni. A munka, a szórakozás, a szolgáltatásokat nyújtó piac rohamosan „digitalizálódik”.
Ámulva nézem, ahogy, fordítottan arányosan a vírus terjedésével, az évtizedek óta csak lassan csordogáló „világhálósodás” napok alatt átveszi a valódi világ helyét. A társadalom nagy része home office-ban (a gépek előtt) dolgozik, a gyerekek „az iskolában” (a gépek előtt) tanulnak, a háztartásban dolgozók a konyhában (a gépek előtt) „készítik” az ételt. Délután (a gépek előtt) „megyünk” moziba. Mindehhez elképesztő mennyiségű ingyenes adatforgalom és kapacitás jár minden internetszolgáltatótól. A digitális kor gyermekei otthon ülnek és az elkövetkező napokban és hetekben megalkotják azt a digitális világot, amelyet a világjárvány után sem lehet majd figyelem nélkül hagyni.
Hogy az idősebb, analóg kor szülöttei, akik jelenleg a világot pozícióikkal, véleményükkel uralják, mindeközben mit csinálnak? Sokan zötykölődnek a tömegközlekedésen, ülnek a templomokban, próbálnak bejutni a lezárt kórházakba. Pedig az elkövetkező hetekben (hónapokban?) a valódi veszély őket fenyegeti: ott les rájuk minden közvetlen emberi érintkezésben, amely az általuk ismert egyetlen szocializációs terep.
Úgy érzem abban a háborúban, amit az analóg és a digitális kor szülöttei vívnak egymás ellen, elértünk a nagy spanyol armada katasztrófájához 1588-ban, amelyik megsemmisült a viharban, mielőtt az ellenséges angol partokat elérte volna.
