A legegyszerűbb a mások igazságát – egzakt igazságát – elfogadni. Ehhez kevés energia kell és még kevesebb személyiség. Dögöljenek meg távol a küszöbtől a veszélyes migránsok! Fogadjunk otthonunkba minden ártatlan menekültet! Ezeket a véleményeket azonban nem kell magunkévá tennünk, mert mindkettő ugyanannyira igaz és hamis, mint a másik. És ugyanúgy igaz és hamis az a vélemény is, hogy mindkettő igaz és hamis.

A modern pszichológia és a természettudomány egy (néhány) évszázados késéssel döbbent rá csak arra, hogy a látás (és az emberi érzékelés általában) egyáltalán nem abszolút. Ami a szemünk előtt megjelenik már azelőtt saját korábbi tapasztalataink: többek között kulturális meghatározottságunk és társadalmi ismereteink befolyása alá esik, hogy egyáltalán felfognánk: valami előttünk van. A filozófia, és különösen az esztétika kevéssé ismert és gyakran félreismert tudománya már igen hosszú ideje foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy miként lehetséges például egy adott képet (ami rendelkezik nagyon konkrétan meghatározható, mérhető tulajdonságokkal: felismerhető képszerkezettel, színekkel, azonosítható figurákkal) többfélének “látni”. Maga a festészet is már igen korán elkezdett játszani ezzel a problémával: miként lehet egyazon dolgot többféleképpen (vagy sehogy sem) értelmezni?

 Pieter Brueghel: Ikarosz bukása

Amikor látunk egy képet, “tesz ránk egy első benyomást”: valamiféleképpen értelmezni próbáljuk, de marad bennünk egy rakás kérdés az igazsággal kapcsolatban. Felkeressük a számunkra alapvető tekintélyfelületeket, aztán az elfogadható, majd a nekünk általában ellentmondó forrásokat és összegyűjtjük a hivatkozásokat: a legtöbb esetben hagyjuk, hogy korábbi véleményünk – amerre inkább látszottunk hajlani – megerősítést nyerjen.

A tévében látjuk László Petrát. Utána jön a tájékozódás. László Petra hamarosan maga lesz a gonosz, vagy László Petra a liberális világsajtó áldozata lesz. Az elgáncsolt férfi veszélyt fog jelenteni az európai értékekre (sőt: életekre is), vagy az elgáncsolt férfi a nyugati sovinizmus megcsúfolt áldozatává válik. Most elsősorban nem arról van szó, hogy a sajtó “megmagyarázza” számunkra hogy mit látunk: legtöbbünkben – természetesen függően attól, hogy “minek” valljuk vagy hisszük magunkat – már az első pillanatban kialakul egy döntés afelől, amit látunk. Szándékos támadásnak fogjuk látni László Petra mozdulatát, vagy ijedt védekezésnek. Azonban szemenszedett hazugság volna azt állítani, hogy már ebben a pillanatban biztosak vagyunk az igazunkban. Gyakran tovább kutatunk, egyre mélyül bizonytalanságunk, és amikor megtalálni véljük az “igazságot” már abban sem vagyunk biztosak, hogy valójában nem az volt-e a valódi igazság, ami már az első pillanatban is adottnak tűnt.

Nem vitás: könnyebb a lelkünk, ha az eleinte még kissé homályos igazság egyszerűként és abszolútként mutatkozik meg előttünk. Tudunk hevesen érvelni mellette, ha immár sokfelől alátámasztottnak láthatjuk. Ez a jó a sajtóban és általában is: mások véleményében. Azonban előfordul, hogy évek múlva, amikor ugyanazt látjuk újra, teljesen érthetetlennek tűnik már az akkori véleményünk; hogy miként lehettünk ennyire biztosak abban, amit a dologról gondoltunk. És olyankor megint hiányoljuk elveszett ártatlanságunkat.

Amit ez az ideologikus, szanaszét szakított világ el akar venni tőlünk, és amit a legtöbb esetben oda is adunk neki, azt gondolván, hogy ezzel nyerjük el egyéniségünket. Ami elvész ilyenkor, az az igazság felől való bizonytalanság. A döntés meghozatala előtti ártatlanságunk. Pedig az igazság felől való bizonytalanság sokszor sokkal közelebb van az igazsághoz, mint a “kiteljesedett”, egyszerűsödött, egzakt igazságok később. A kép, amit látunk ugyanis nem abszolút. A kép amit látunk nem hasonlítható ahhoz a képhez, amit a másik ember lát. Nem azért, mert a kép más, hanem mert mi ketten mások vagyunk. Egy közepes vagyoni helyzetű család vasárnapi ebédjét az ablakon benéző koldus fejedelminek fogja látni, a vendégül látott milliárdos viszont nyomorúságosnak és szegényesnek. És melyikőjüknek nincs “igaza”? Egy eltemetett ember – bár a veszteség ugyanaz – más élete párjának, és egy kollégának, aki a szomszéd épületben dolgozott és csak a nevét látta a fizetési listán. Egy film teljesen másként hat egy hosszú hét két különböző napján saját magunkra is: nem a film változik meg, hanem mi vagyunk “mások” és ezáltal az ábrázolt “igazsága” is másként adódik.

Nyúl vagy kacsa?

A legegyszerűbb ilyenkor a mások igazságát – egzakt igazságát – elfogadni. Ehhez kevés energia kell és még kevesebb személyiség. Dögöljenek meg távol a küszöbtől a veszélyes migránsok! Fogadjunk otthonunkba minden ártatlan menekültet! Ezeket a véleményeket azonban nem kell magunkévá tennünk, mert mindkettő ugyanannyira igaz és hamis, mint a másik. És ugyanúgy igaz és hamis az a vélemény is, hogy mindkettő igaz és hamis. Az egyetlen valódi hazugság az, hogy kizárólag a “biztos” vélemény vélemény. Hogy döntés nélkül semmi vagy. Pedig annak is véleménye van, aki bizonytalan az igazságban, és ez a vélemény jogos, megfontolt és értékes. A valódi igazság és mi is túl összetettek vagyunk ahhoz, hogy egyetlen skála leírjon minket. Ragaszkodjunk a kételkedéshez, ismervén az “igazság” lehetetlen sokarcúságát! Gondoljunk csak bele a saját hétköznapjainkba: minden saját cselekedetünket meg lehet vajon egyféleképpen indokolni, ha kívül helyezkedve magunkon visszatekintünk saját magunkra? Minden cselekedetünk mögött csak egyetlen egy igazság létezik? Az igazsághoz soha nem a döntés visz közelebb, ha egyáltalán létezik egyetlen abszolút igazság a földön: hanem az érvek állandó ütköztetése, az egyes “igazságok” közelítgetése, mint két papírlapé, amíg legalábbis nagyjából le nem fedik egymást.