Ha egy egzotikus országban járunk, akkor nem azért megyünk be a mekibe, mert új ízeket akarunk kipróbálni, hanem azért, mert arra számítunk, hogy itt ugyanazt fogjuk kapni, mint amit otthon is adnak. A reflektáló remake szembesít minket gyerekkori önmagunkkal, méghozzá tisztán és őszintén, ugyanakkor egyfajta távolságot is létrehoz köztünk és aközött, akik valaha voltunk.

Miután megírtam Az ébredő erő kritikáját két hónappal a film bemutatása előtt (okosabbak észrevették, hogy nem filmkritika volt, inkább különböző befogadói típusok bemutatása), nem gondoltam volna, hogy újra elő kell vennem a témát. A Smoking Barrels Blog kritikusa azonban megihletett. Érdekes felvetés az övé, amivel láthatóan sokan egyetértenek. Megpróbálok tehát – újra – rávilágítani ennek a hozzáállásnak a tévességére. Mivel ezzel a konkrét cikkel vitatkozom, mindenképpen ajánlom az elolvasását.

Először is – bár nem hinném, hogy bölcsészként egy Corvinuson tanuló bloggernek kellene elmagyaráznom –, nézzük meg mit jelent az a szó hogy „franchise”. Definíció szerint a „frencsájzing” két személy közötti szerződés egy tartós kereskedelmi kapcsolat létrehozására. Van egy „átvevő”, aki – cserébe azért, hogy teljesíti az „átadó” által támasztott feltételeket – eladhatja az „átadó” által előállított árukat, szolgáltatásokat, stb. Ebben az üzleti formában a feltételek megszabása jól láthatóan a franchise „átadója” kezében van. Vagyis az, hogy harmadik szereplőként a vevő mit kap kézbe, leginkább az „átadón” múlik még akkor is, ha az „átvevőtől” kapja. Például a Star Wars franchise tulajdonosa az a Disney, amelyik egyébként éppen az ilyen franchise-ok felvásárlásával (pl. a Marvel Cinematic Universe nagy része) és rettenetesen szigorú kézbentartásával mászott ki a legnagyobb válságából az elmúlt évtizedben. Az, hogy a Marvel vagy a Star Wars filmek filmes tekintetben „mennyire újítók” az itt is Disney-n, az „átadón” múlik. Kezdjük itt, amikor a geek kultúra imádott hőseiről beszélünk és arról, hogyan vész ki miattuk a kreativitás a filmiparból. Folytassuk ennek a nosztalgikus geek kultúrának a filmes alapköveivel.

Képregény-filmek korábban is készültek, de épp a Disney Marvel filmjei azok, amelyek „remek rendező- és zsánermixek” segítségével, az univerzumépítés üzleti konstrukcióján keresztül (ami igencsak támogatja a kreativitást), a „zsánert” épp annak a feladásával újították meg. Vagyis egy Marvel film ma már nem „képregény-film”, hanem inkább akciófilm, inkább űropera, inkább kémfilm, heist film, fantasy, vagy más (a ropogósan friss és üdítő képregényes dráma-sorozatokról nem is beszélve). Máris ott tartunk, hogy a nosztalgiázó geek kultúra termékein keresztül (tulajdonképpen a képregény-médium és a film-médium ötvözésén keresztül) a sokat szidott Hollywood megújította a film-ipart az elmúlt évtizedben, méghozzá igencsak forradalmi módon. Azon, hogy azóta nem történt semmi, meglehetősen kár volna keseregni, hisz ez a műfaji megújulás még gyakorlatilag véget sem ért.

Másrészt: a franchise modelleket eleve nem a megújuló-képesség és az eredetiség jegyében találták ki, hanem annak a definitív ellentéteként. Ha egy egzotikus országban járunk, akkor nem azért megyünk be a mekibe, mert új ízeket akarunk kipróbálni, hanem azért, mert arra számítunk, hogy itt ugyanazt fogjuk kapni, mint amit otthon is adnak. Ha valaki konkrétan a Star Wars-tól, a Jurassic World-től vagy a Terminátortól „várja el” a filmvilág megújítását, akkor egész egyszerűen nem tudatos filmfogyasztó. Azon lehet keseregni, hogy az „eredeti alkotások” kevésbé népszerűek, mint a franchise-termékek, de ez egy teljesen más vita tárgya.

A „nagyon eredeti filmek” jellemzően nem remake-ként (vagy ami még rosszabb: sokadik részekként) kerülnek a moziba. Ha egyáltalán bármi közük van franchise-okhoz, akkor inkább elindítói ilyeneknek, mint folytatásai. Az, hogy egy-két évig nincs olyan film, amely látszólag felrobbantaná a világot, az égadta világon semmit sem jelent. Ezen nem változtat az sem, hogy a közönség ennek ellenére olykor nagy számokban megnéz „nem nagyon eredeti filmeket” is. Ráadásul a legnagyobb kultfilmek gyakran csak idővel válnak azzá. Bár az Egy új remény egyértelműen az 1977-es év legjobb első hétvégés bevételét hozta (7.195.573 USD) sem a nem sokkal utána kullogó A mélység (6.900.748), sem az előző év győztese (Csillag születik: 7.000.745) nem vált olyan komoly franchise-zá, mint az. 1978-ban a Superman (újabb franchise film) egyébként sokkal többet keresett (10,363,384), mint a maga idején Az új remény, mégsem állítanánk, hogy nagyobb a filmes jelentősége. Az új Superman (versus Batman) filmet például nem ehhez a Supermanhez fogjuk mérni, hanem egy nem is túl régi etalonhoz, amely – by the way – szintén „olcsó franchise remake-ekje” volt a sokat szidott Christopher Nolan-nek (A sötét lovag).

Akkor a geek kultúrával tényleg az lenne a baj, hogy manapság „nem akarunk felnőni”? Simon Pegg erre vonatkozó mondatai szerintem inkább a Wright-tal közös filmes ars poétikát jelenti, mint a geek kultúra szándékos ostorozását. A piaci szemléletet megelőzően is igaz volt, hogy az ember visszavágyott a gyermekkorába (hőseihez, meséibe, körülményeibe, szabadságába), és felnőttkorának történeteiben is ezt a visszatalálást élte meg a legszívesebben. Ez egy alapvető esztétikai mechanizmus. Ha ez baj, akkor nem csak a Jurassic World-öt meg a Terminátor Genisyst küldjük a levesbe, hanem a Birdmant is. Meg a Tanút is, hogy még extrémebb példával éljek. Az érettség nem a gyermek- és fiatalkorhoz kapcsolódó kulturális mátrix elvetését jelenti, hanem azt hogy megtanulunk reflektíven viszonyulni ehhez a mátrixhoz (erről szól a Jurassic World humora és egyébként a Terminator: Genisys-ben is ez az egyetlen, amivel nincs baj). Az érettség az, ha képesek vagyunk visszatekinteni rá és elgondolkodni rajongásunk tárgyán és értelmén.

Nem arról van szó, hogy a raptorok olyan félelmetesek-e, mint gyermekkorunkban. Hanem hogy például a dinoszaurusz emberi újraalkotása isteni teremtés-e vagy hologram-alkotás. És maga a film, amely raptorokkal fenyeget, hasonlít-e egy olyan parkhoz, amely raptorok hologramjával ijesztgeti vendégét.

Épp ennek a reflektív befogadói attitűdnek a hiányát mutatja az, ha azt várjuk Az ébredő erőtől újra lenyűgözzön minket mint gyermekkorunkban. Az élmény nem fog megismétlődni. A történetbeli és karakterbeli azonosságok itt nem az ismétlést, hanem a reflexiót szolgálják. (Okosnak gondoljuk magunkat, mert úgy érezzük be tudtuk azonosítani a régi szereplőket az új filmben (Rey=Luke, Poe=Han Solo, BB-8=R2-D2)? Várjuk, csak meg hogyan használják majd ki az ezekből adódó naiv elvárásainkat a következő két rész forgatókönyvében…)

A film szembesít minket gyerekkori önmagunkkal (ahogy Kylo Ren rajong Darth Vaderért és a Jurassic World mellékszereplője a régi film címerét nyomtatja a pólójára), méghozzá tisztán és őszintén. Tiszta, mert ahelyett hogy negyedszer vagy nyolcadszor próbálná megismételni ugyanazt (Michael Bay munkássága jó példa)– ahogy Garland és Wright is tudja –, egy-egy rendező egyedi filmes benyomásait mondja el, amely „egyfajta” távolságba helyezi a jól ismert anyagot. Ez az érettség. És emellett persze az, hogy nem kizárólag a Star Wars és Amerika kapitány miatt megyünk el a moziba. Elmegyünk és beülünk azokra a filmekre is, amelyek (még) nem franchise termékek, és ezzel támogatjuk „az újat”, nem csak a franchise termékek kritizálása útján, hanem a mozi pénztáraknál is.