A remek eredmények a mozikasszáknál és az ezzel párhuzamosan hangoztatott „az eredeti sokkal jobb volt” kritika összeegyeztethetetlensége egyszerűen abból fakad, hogy sokan nem tudják mit kell nézni. Segítek.
A Jurassic Park bemutatása óta eltelt időben, 1993-óta igen sok változás történt: többek között teljes filmes műfajok vesztek el, másokat pedig jelentősen átértelmeztek. Azok a követelmények például, amelyek nálunk a Jurassic World kritikájának az alapjai, vagyis: A; „a film eseményei nem reálisak” és B; „nincsen benne semmi eredeti”, tökéletesen irrelevánssá váltak ebben a műfajban.
Ehhez egy kis történelem: 1993-ban talán a Jurassic Park (és persze az ugyanazon évben kidobott Schindler listája) volt Spielberg utolsó sikeres projektje, mielőtt kivonta magát a filmtermelés élvonalából, legalábbis mint rendező. (Már csak azért is vicces a Jurassic World-öt egyedül a Jurassic Park-hoz mérni, mert pl. az 1995-ös második részt, a botrányosan rossz Az elveszett világ-ot is Spielberg rendezte még). Ezekben az években futott fel két rendező, akiket Quentin Tarantino-nak és Robert Rodriguez-nek hívnak (ők egyébként nem tanár-diák kapcsolatban vannak, hanem barátok és alkotótársak voltak már a kezdet kezdetén).
Amikor a Ponyvaregény mottója egy évvel a Jurassic Park után elhangzik, a filmes „eredetiség” követelményének egyszer és mindenkorra VÉGE szakad:
Ponyva. Főnév. Lenből, kenderből szőtt, erős, durva vászon. Olcsó eszközökkel hatásra törekvő, selejtes értékű, durva papírra nyomott prózai mű.
Ezzel a meghatározással Tarantino-ék egy új filmes esztétikát fogalmaztak meg. Az „eredetiség” és a „realitás” követelménye nem követelmény az Egyesült Államokban hagyományos, olcsó, ponyva műfajú (trash, exploitation) filmek számára, ahogy egyébként az emlegetett rendezőpáros számára sem. Ők ketten és teljes filmes munkájuk megítélése jelentősen függ is attól, hogy ilyen követelményeket ne támasszon a közönség: Tarantino bármely filmje régi VHS filmek jeleneteiből és történeteiből van összeollózva, míg Rodriguez teljes életműve a „realitás” direkt megcsúfolása: Desperado, Alkonyattól pirkadatig, Sin City, Grindhouse: Terrorbolygó, Machete.
Hogy ez szükségképpen „degradálta-e” a filmművészetet? Élvezhetetlenné tette-e a filmeket? Elindította Hollywood romlását? Nyilvánvalóan nem. Abban a pillanatban, amikor a mű eredetiségének kérdése eltűnik (amely szerint „a Jurassic World a Jurassic Park gyenge másolata”) és jól láthatóan elszakad a realitásnak még az igényétől is (a kedvenc példám: „hogy a fenébe futhat a kiscsaj magas sarkúban a T-Rex elől?”), egy teljesen más esztétikai igénynek adja át a helyét, ami SEMMIVEL SEM KEVESEBB ezeknél.
A filmes „önreflexió” valójában egy olyan pillanat a filmben, amikor önmagára kacsint a műfaj, és aki képessé válik ennek az érzékelésére, azt hihetetlen örömök érik majd, amikor egy ehhez hasonló filmet megnéz. Mert ezt a filmet nem a Jurassic Park-hoz kell hasonlítani: a kettő között SZÁNDÉKOS viszonyt teremtenek, már a Jurassic World első gyönyörű pillanatától fogva. SZÁNDÉKOS viszony ez, amely leginkább rengeteg utalgatásból, rákacsintgatásból születik, tisztelegve a nagy előd eposzi értékei előtt és olykor bárgyú hibáira is rámutatva. Ha úgy tetszik, a Jurassic World egy „Jurassic Park értelmezés” az elmúlt 20 év filmesztétikai változásainak tükrében. A célja nem az, hogy valami újat nyújtson, hanem hogy az utalások rendszeréből (amelyek SZÁNDÉKOSAN ponyvásak, irreálisak, ezáltal feltűnőek és látványosak) felépítsen egyfajta humort: mert amikor meglátjuk, hogy a kikötött kecske mellé odadobtak egy fáklyát a T-Rex ketrecében, akkor ezen nevetnünk kellene.
Az önreflexív humor az, amelyik a Jurassic World-öt megkülönbözteti az elődjétől, és olyanná teszi, mint a Náci zombik, a Piranha 3D, a Kung Fury: egy viccé, de egy egészen elképesztően sokrétegű, jó viccé. Amikor valami nem egyszerűen „szar”, hanem „direkt szar” és ezen keresztül folyamatosan kineveti magát, és mi is lelkesen együtt tudunk nevetni vele. (Persze a humor „finomsága” sokszor különbözik az említett példákban.) A film, ami karikíroz. Már a film plakátja is zseniálisan mutatja a régi film (a régi rendező) és az új között kialakult viszonyt, reflektálva a műfaj egyik első darabjára Spielberg életművéből.
Panaszkodni, hogy a kiscsaj miért fut magas sarkúban a T-Rex elől, miközben azt a magas sarkút két közeli vágóképen megmutatják, és még direkt hosszan beszélgetnek is róla: ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az ember nem érti a viccet. Márpedig készüljön fel, mert ezen az alapon az új Star Wars sem okoz majd neki túl sok élvezetet: J. J. Abrams is ennek az „önreflexív- filmőrült generációnak” a kitűnő képviselője.