A remek eredmények a mozikasszáknál és az ezzel párhuzamosan hangoztatott „az eredeti sokkal jobb volt” kritika összeegyeztethetetlensége egyszerűen abból fakad, hogy sokan nem tudják mit kell nézni. Segítek.

A Jurassic Park bemutatása óta eltelt időben, 1993-óta igen sok változás történt: többek között teljes filmes műfajok vesztek el, másokat pedig jelentősen átértelmeztek. Azok a követelmények például, amelyek nálunk a Jurassic World kritikájának az alapjai, vagyis: A; „a film eseményei nem reálisak” és B; „nincsen benne semmi eredeti”, tökéletesen irrelevánssá váltak ebben a műfajban.

Ehhez egy kis történelem: 1993-ban talán a Jurassic Park (és persze az ugyanazon évben kidobott Schindler listája) volt Spielberg utolsó sikeres projektje, mielőtt kivonta magát a filmtermelés élvonalából, legalábbis mint rendező. (Már csak azért is vicces a Jurassic World-öt egyedül a Jurassic Park-hoz mérni, mert pl. az 1995-ös második részt, a botrányosan rossz Az elveszett világ-ot is Spielberg rendezte még). Ezekben az években futott fel két rendező, akiket Quentin Tarantino-nak és Robert Rodriguez-nek hívnak (ők egyébként nem tanár-diák kapcsolatban vannak, hanem barátok és alkotótársak voltak már a kezdet kezdetén).

Amikor a Ponyvaregény mottója egy évvel a Jurassic Park után elhangzik, a filmes „eredetiség” követelményének egyszer és mindenkorra VÉGE szakad:

Ponyva. Főnév. Lenből, kenderből szőtt, erős, durva vászon. Olcsó eszközökkel hatásra törekvő, selejtes értékű, durva papírra nyomott prózai mű.

Ezzel a meghatározással Tarantino-ék egy új filmes esztétikát fogalmaztak meg. Az „eredetiség” és a „realitás” követelménye nem követelmény az Egyesült Államokban hagyományos, olcsó, ponyva műfajú (trash, exploitation) filmek számára, ahogy egyébként az emlegetett rendezőpáros számára sem. Ők ketten és teljes filmes munkájuk megítélése jelentősen függ is attól, hogy ilyen követelményeket ne támasszon a közönség: Tarantino bármely filmje régi VHS filmek jeleneteiből és történeteiből van összeollózva, míg Rodriguez teljes életműve a „realitás” direkt megcsúfolása: Desperado, Alkonyattól pirkadatig, Sin City, Grindhouse: Terrorbolygó, Machete.

Hogy ez szükségképpen „degradálta-e” a filmművészetet? Élvezhetetlenné tette-e a filmeket? Elindította Hollywood romlását? Nyilvánvalóan nem. Abban a pillanatban, amikor a mű eredetiségének kérdése eltűnik (amely szerint „a Jurassic World a Jurassic Park gyenge másolata”) és jól láthatóan elszakad a realitásnak még az igényétől is (a kedvenc példám: „hogy a fenébe futhat a kiscsaj magas sarkúban a T-Rex elől?”), egy teljesen más esztétikai igénynek adja át a helyét, ami SEMMIVEL SEM KEVESEBB ezeknél.

A filmes „önreflexió” valójában egy olyan pillanat a filmben, amikor önmagára kacsint a műfaj, és aki képessé válik ennek az érzékelésére, azt hihetetlen örömök érik majd, amikor egy ehhez hasonló filmet megnéz. Mert ezt a filmet nem a Jurassic Park-hoz kell hasonlítani: a kettő között SZÁNDÉKOS viszonyt teremtenek, már a Jurassic World első gyönyörű pillanatától fogva. SZÁNDÉKOS viszony ez, amely leginkább rengeteg utalgatásból, rákacsintgatásból születik, tisztelegve a nagy előd eposzi értékei előtt és olykor bárgyú hibáira is rámutatva. Ha úgy tetszik, a Jurassic World egy „Jurassic Park értelmezés” az elmúlt 20 év filmesztétikai változásainak tükrében. A célja nem az, hogy valami újat nyújtson, hanem hogy az utalások rendszeréből (amelyek SZÁNDÉKOSAN ponyvásak, irreálisak, ezáltal feltűnőek és látványosak) felépítsen egyfajta humort: mert amikor meglátjuk, hogy a kikötött kecske mellé odadobtak egy fáklyát a T-Rex ketrecében, akkor ezen nevetnünk kellene.

Az önreflexív humor az, amelyik a Jurassic World-öt megkülönbözteti az elődjétől, és olyanná teszi, mint a Náci zombik, a Piranha 3D, a Kung Fury: egy viccé, de egy egészen elképesztően sokrétegű, jó viccé. Amikor valami nem egyszerűen „szar”, hanem „direkt szar” és ezen keresztül folyamatosan kineveti magát, és mi is lelkesen együtt tudunk nevetni vele. (Persze a humor „finomsága” sokszor különbözik az említett példákban.) A film, ami karikíroz. Már a film plakátja is zseniálisan mutatja a régi film (a régi rendező) és az új között kialakult viszonyt, reflektálva a műfaj egyik első darabjára Spielberg életművéből.

Panaszkodni, hogy a kiscsaj miért fut magas sarkúban a T-Rex elől, miközben azt a magas sarkút két közeli vágóképen megmutatják, és még direkt hosszan beszélgetnek is róla: ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az ember nem érti a viccet. Márpedig készüljön fel, mert ezen az alapon az új Star Wars sem okoz majd neki túl sok élvezetet: J. J. Abrams is ennek az „önreflexív- filmőrült generációnak” a kitűnő képviselője.

A „fejlődés” ma már (nyugatias) gondolkozásunk alapja: az „új” mindig szükségszerűen jobb lesz, mint a „régi”. A „melegházasság” világa a modern világ, amely túllépett azon a sötét koron, amely „nem normálisnak” titulálta azt. A fejlődés parancsa szükségszerűen mindig csak egyetlen irányba képes mutatni: előre.

Az emberi civilizáció egyik alapja az, hogy bizonyos dolgok: szabályok, az együttélés gyakorlatban bevált formái és trükkjei rögzítésre kerülnek. Néha új szabályok kerülnek rögzítésre és válnak hamarosan törvénnyé. Az USA legfelsőbb bírósága most egy ilyen helyzetet teremtett, mikor „törvénybe iktatta” a melegek házasodási jogát. Ami aktuális, ami „rögzített” és még nem felülbírált, az egy kor világszemlélete szerint általában „normálisnak” számít. Ami azon kívüli, arra a legtöbb korban – az emberek többsége – általában ráfogja, hogy „nem normális”. Így utálta a melegeket és a melegpártiakat a 20. század legnagyobb részében mindenki, és miután a melegség „normálissá lett” így utálják majd a melegek és a melegpártiak az ún. „konzervatív” családmodellek támogatóit, mint „nem normálisokat”.

Ez egy végtelenül „relativizáló hozzáállás”, és ezzel nyilván sokan megvádolnak majd: egyenértékűnek írok le olyan dolgokat, amik nagyon-nagyon messze vannak egymástól különböző etikai megfontolások alapján. Viszont mindenki, aki ezzel vádol, már valójában döntött a kérdésben. Vagyis egy adott ideológiához idomulva „a melegek pártján áll”, vagy „ellenük” foglal állást, és ezért veti a szememre azt, hogy szerintem minden mindennel összehasonlítható.

A csapda valójában az „új” fogalmának definíciójában rejlik. A fogalmi világban, amelyben élünk, általában attól tartjuk a modern embert modernnek, hogy felfedezte „AZ IGAZSÁGOT”, főként az egyetlen az egyetlen működőképes társadalmi norma (a liberális demokrácia) formájában. A modern ember ilyen formán „véget vetett a történelemnek”, amit egymást követő társadalmi normák kudarcainak sorozataként ismer, de amely viszont a „modern demokráciák” megszületését segítette elő. Minden rendszerben jött valami, ami „új”, és amikor a rendszer törvénybe iktatta ezt az „újat”, vagyis elfogadta, mint „normálist”, akkor fejlődésen ment keresztül. Nos, az ilyen világfejlődés gondolata egy nagyon könnyen körülhatárolható ideológia-család alapja, amelynek persze megvannak a filozófiai és természettudományos alapjai (ugyanakkor rettenetes félresiklásai is: a náci nemzetiszocializmus és a Szovjetunió kommunizmusa ugyanúgy ennek a folyamatos „fejlődésnek” a bűvkörében szerveződött).

Ugyanakkor nem nagyon tudunk másból kiindulni, hisz a „fejlődés” ma már (nyugatias) gondolkozásunk alapja: az „új” mindig szükségszerűen jobb lesz, mint a „régi”. A „melegházasság” világa a modern világ, amely túllépett azon a sötét koron, amely „nem normálisnak” titulálta azt. A fejlődés parancsa szükségszerűen mindig csak egyetlen irányba képes mutatni: előre.

NINCS OLYAN, aki ne számított volna arra, hogy a melegek előbb-utóbb házasodhatnak majd az Egyesült Államok egész területén. Csak a legelvakultabb ellenzői és támogatói nem tudták, hogy a dolog egyszer bekövetkezik. Pusztán a retorika fordulata lehet, ha valaki egy „modern társadalomban” ennek az ellenkezőjét állítja. A változás mindig az „új” irányába való ellépést jelenti, de az „új” ilyen formában már nem új, hanem „az új jelen”. Volt egy korszak, amikor a melegházasság még elképzelhetetlen volt, ezt követte a korszak (a forradalom korszaka), amikor már mindenki pontosan tudhatta, hogy a melegházasság egyszer normálissá válik, és most beléptünk ebbe az „új jelenbe”, ahol a házasság két azonos nemű között már ugyanolyan, mintha két ellenkező nemű között született volna.

Az, hogy egy csapat jogász szavazati többség alapján eldöntötte, hogy az „új” (a melegek házassága) mostantól fogva rögzített, vagyis hogy ez az új a „normális” csak egyetlen terület, amire ez a konkrét döntés kihat. Volt egy idő, amikor ez az újonnan rögzített „normalitás” még nem rejlett benne a bekövetkező változásban: 1968 előtt, amikor valójában senki nem hitte volna, hogy egyszer a melegek összeházasodhatnak. Akkor az emberek legnagyobb többségét még felháborította volna ez a gondolat, aminek most annyian örülünk.

Most, hogy benne vagyunk az „új normalitásban”, amiben a melegek házassága teljesen „normális” dolog, újra egy olyan korba érkeztünk, amely tele van „új” dolgokkal, amelyek egyszer arra az útra léphetnek, amelyen a melegek jogai is végigmentek. A „rögzítés” és a „normálisként elfogadás” felé vezető útról van szó.

Csakhogy most még az emberek többsége valószínűleg felháborodik a gondolatától is ezeknek az „új dolgoknak”, amik jöhetnek. Vajon mi következik majd ezután? Tegyük a szívünkre a kezünket, facebookos szivárványozók és ellentüntetők egyaránt: vajon melyik oldalon állunk majd akkor, amikor az új „új” forradalma bekövetkezik?